Az ópium a legképtelenebb képek megpillantását teszi lehetővé, ám az átélt képtelenség nem adható vissza vizuálisan. Kivéve, ha hangokba mártjuk az ecsetet s hangzó színeinkkel festjük ki a zenei teret, ahová belépve a képzelet ópium nélkül is meglódul.

Életem egyik legemlékezetesebb cigarettáját kiskatonaként Ócsa külterületén szívtam el, egy éjszakai kiképzés szünetében, a lövészárokban. Az a szál Szimfónia akkor olyan élmény volt, amit cigaretta azelőtt még sohasem adott.

Akkoriban nemigen izgatott a romantika, mit se tudtam a Fantasztikus szimfóniáról, s talán meg is elégedtem volna az én fantasztikus Szimfóniámmal, ha nem hallok meg egyszer a magnómban továbbpörögni egy vacak, ki tudja kitől hozzám került használt kazettát, amire rávettem valamit.

(A Fantasztikus szimfónia némiképp megtévesztő elnevezés, mivel olyasmit sugall, mintha e jelzővel saját szerzője minősítené a művet, kissé szerénytelenül. Nem erről van azonban szó: a cím a képzeletre, a fantasztikumra utal. A szimfónia programzene: egy képzeletbeli művész belső képzeletvilágának zenei ábrázolása, öt tételben.)

A kazettára felvett akármilyen zene véget ért, már nem is emlékszem mi volt az, ám hirtelen megszólalt egy hangszer, de úgy, hogy arra azonnal felfigyeltem. Azt hittem szaxofon szól, olyan elementáris erő sugárzott a hangokból, ám hamar feltűnt, hogy furcsa módon nem dob, zongora és bőgő a kíséret, hanem vonós hangszerek, s ami szól nem is szaxofon, hanem valami más. Azután rájöttem, hogy fagott játszik, de úgy szól, ahogy azelőtt még sohasem hallottam.

Nem tudtam meg, milyen zene szól, mert a felvétel egyszeriben véget ért, és hiába is határoztam el, hogy kiderítem, kiskatona voltam, talán ennyi elég is. Annak rendje és módja szerint elfeledkeztem az egészről, a kazetta pedig valahol, valamikor elkallódott.

(A szimfónia 1830-ban született, nem akármilyen hangszerapparátusra. Ám ez még nem minden: a hangszerek eleve adott sokszínű hangzását olyan hangképletek, az együttes megszólalások színezési arányai, kikevert hangzásai jellemzik, amelyek révén a megszólalás változatossága az akvarell áttetszőségétől a legsűrűbben telített színek intenzitásáig terjed.)

Aztán később, amikor már leszereltem, a kezembe került egy könyv, ami az ópiumról szólt. Egészen pontosan arról, hogy annak ellenére, micsoda egy átkos valami is ez a szer, mégis mi mindent köszönhet neki a világ. Olyan művekről volt szó, amelyeket az ópium hatására meglovasított képzelet képei hívtak életre. Zeneszerzőket is említett a könyv, Berlioz neve is felbukkant, erre emlékszem, de többre nem. Lekötött az, hogy a könyv olyan zenét láttatott velem, ami nem egyszerűen hallható, mert több, mint hangok együttese.

(A szimfónia öt tétele a belső világ képeit jeleníti meg, egy szerelem stációi és hangulatai a szenvedély álomképeitől, egy báli forgatagon és a vidéki hangulatokon át a zárójelenetig, amely egy boszorkányszombat túlvilági látomása. A negyedik jelenet a leghátborzongatóbb. A művész ópiumos révületében rémisztőt vizionál: szerelmét megölte, s ezért halálra ítélik.)

Már csak egyetlen mozaikkocka hiányzott, de még nem állt össze a kép. Olykor elszívtam egy szál Szimfóniát, de meg se közelítette azt, amit kerestem. Meghallgattam egy halom fagottra írt zenét, de meg se közelítették azt, ahogyan az a fagott azon az ócska kazettán szólt. Elolvastam még néhány cikket, amely az ópium és zene kapcsolatáról szól, de az, amit közben elképzeltem, meg se közelítette azt, amit a legelső könyv olvasása közben hallani véltem. Mit volt mit tenni, éltem tovább, éveken át.

Aztán egyszer, váratlanul, megtörtént. Egy könyvben egy történetre találtam, amelyben valaki elmeséli, azt álmodta, a francia forradalom alatt kivégzésre kísérik, s a vesztőhelyen nyaktilóval lecsapják a fejét. A könyvben egy lábjegyzetben ott állt egy név és egy mű címe. Hector Berlioz: Fantasztikus szimfónia, negyedik tétel, „Útban a vesztőhelyre”.

Meghallgattam.

(Mint minden ábrázolásra vállalkozó zenemű, a Fantasztikus szimfónia negyedik tétele is, hangok segítségével teszi világossá az eseményeket. Halljuk a menetet, érezzük a súlyos lépések dobogását, útban a vesztőhely felé. A hangnem az alkalomhoz illően komor: g-moll. A guillotine már áll, s halljuk az utolsó lélegzetvétel elfúlását, egyetlen szál klarinét elhaló G-dúr sóhaját, azután lezuhan a súlyos g-moll bárd.)

Felebarátaim! Ez a mű bizony nemcsak szól, láttat is. Én legalábbis nem kívülről szemléltem a kivégzést, hanem saját magam voltam az, aki ezt átélte. Meghalni megyek, és teljesítették utolsó kívánságomat, az a fagott játssza nekem a dallamot, amit valamikor hallottam, mert így láthatom azt, amit addig nem vettem észre. Minden apró részletre kíváncsi vagyok, minden repedésre a köveken, minden egyes fűszálra, s minden fűszál minden egyes fehéres pihéjére s a pihéken minden egyes porszemre. S amikor megérkezünk és ott állok, ahonnan már nincs tovább, elszívom az utolsó cigarettám, azt, pontosan azt a Szimfóniát, és már nem érdekel egyetlen könyv se többé, ne adjatok ópiumot, hiszen hová is lódulhatna tovább a képzeletem, ha egyszer azokat a hangokat hallhattam utoljára, amiket azok a fagottok nyomnak torkukszakadtából, hogy nemsokára mindent, de mindent láthassak, mindörökre.

(És ez még nem minden, hátravan a túlvilági boszorkánykavalkád, de vége, hiába, lefejeztek, többet nem mondhatok. Majd legközelebb. Mindenesetre Julien Sorel hiába állítja, hogy a ’lefejezni’ ige egyes szám első személyben, múlt időben nem használható, én már tudom, hogy ez nem igaz. De nem ópium, hanem fantasztikus zene kell hozzá.)