Nem vitás, hogy Dvoøak Amerikában komponált zeneműveibe számos elemet beépített a helyi zenék stílusjegyeiből. Ám olyan különös, mélyen nyugtalanító hangzás sehol máshol nem hallható, mint az Amerikai vonósnégyes második tételében.

Dvoøak egy éve élt már Amerikában, amikor a nyári szünidőben hazautazott. Nem is lenne ebben semmi különös, ha New Yorkból kelet felé indult volna el, át a tengeren, vissza Csehországba, de nem ezt tette. Nyugat felé kelt útnak, ám mégsem kellett megkerülnie a földgolyót, hogy hazaérkezzen.

Missourin innen, Mississippin túl a nagy lapos Iowában messze és tova, a préri közepén fekszik ugyanis Spilville városa. Egészen addig érthetetlen számunkra, Dvoøak miért éppen ide igyekezett, amíg Spilville-t csak hallótávolon kívülről ismerjük, hiszen ránézésre semmi sem különbözteti meg a többi környékbeli városkától. Ha azonban odahallgatunk, milyen nyelven beszélnek a főutcán az emberek, mindent megértünk.

Spillville anyanyelve a cseh. Bizony, a várost cseh kivándorlók alapították, akik, miután hírül vették, hogy nemzeti zeneszerzőjük a New York-i Konzervatórium igazgatójaként Amerikában tartózkodik, rögvest meghívták a szünidőre magukhoz. Micsoda furcsa, tudathasító élmény lehetett! Valaki egy éve több ezer mérföldnyire otthonától időzik, majd elindul nyugatnak és Amerika közepén egyszerre hazaérkezik. Mesélik, hogy Dvoøak szemét elfutotta a könny, amikor a spilville-i templomban meghallotta földijei népénekét.

Ilyen élmények hatására, még a vidéki ott tartózkodás alatt született meg az Amerikai vonósnégyes első vázlata. Ha meghallgatjuk a mű második tételét, nem lehet kétséges, hogy a zeneszerző lelkén mély nyomott hagyott a spilville-i hangulat. A zenemű szíve, a d-moll Lento, maga a honvágy, a sóvárgás, a beteljesíthetetlen vágy az elérhetetlen otthon után. Ám különös erejét és misztikus mélységét mégsem ennek köszönheti.

E tétel fájdalma ugyanis mélyebb, jóval mélyebb mint egyetlen idegenbe szakadt ember szomorúsága, sőt, még csak nem is egy kivándorló közösség tágabb értelemben vett otthontalansága teszi annyira kínzóvá. Azért markol a szívünkbe, mert egy örökre otthonát vesztő nép panaszhangjai csendülnek fel benne. S nem is akárhogy.

Dvoøak spilville-i tartózkodása alatt ugyanis nem csak földijeivel találkozott. A várost, szokás szerint, a helyi algonkin indiánok is felkeresték, akik valamilyen szertartáshoz kapcsolódva az alkalomhoz illően énekeltek, muzsikáltak és táncoltak is.

Nem vitás, hogy Dvoøak Amerikában komponált zeneműveibe számos elemet beépített a helyi zenék stílusjegyeiből. Nyilvánvaló az is, hogy az Amerikai vonósnégyesben éppúgy felfedezhetjük a pentaton dallamokat, a leszállított moll hetedik fokokat, a spirituálékat, a szinkópás ritmusszerkezeteket, mint a többi műben. Ám olyan különös, mélyen nyugtalanító hangzás sehol máshol nem hallható, mint a vonósnégyes második tételében.

A tételnek gyakorlatilag nincs alapja. Nincs föld, mert elveszett. A cselló, ha basszust játszik, lényegében csak pizzicatoban dübög, olyan tompán mint egy dob, ám többnyire maga is az egekbe emelkedik a keserű dallammal. Amikor a cselló fent játszik a hegedűvel, a brácsa ugyan átveszi a basszust, de ez csak szánalmas kéztördelés, nem alapzat. A tétel csúcspontján a hegedűk egymást imitálva fortissimo sikítanak, ám a basszus e drámai ponton is üres. A cselló csak tengődik, az a-mollnak a c-re hangolt puffogó dob nem ad támaszt. S végül a hátborzongató búcsú: brácsatremolók, mint a hidegrázás, majd a d-moll záróakkord alapját megtámadó sorvasztó nyolcadok, a lassú kimúlás, a tüzes víz, a titkos férgek foga. Morendo, egy egész nép végelgyengülése, saját földön, idegenek között.

Túlmisztifikálás? Rendben, mindent visszavonunk, s megelégszünk annyival, hogy Dvoøak lelkét saját honvágya Spillville-ben egyszerűen megnyitotta arra, ami a levegőben volt. Nem mi tehetünk róla, hogy a levegőt indián ének és a puffogó dobok hangja töltötte be, s hogy 1893 nyarán ki tudja hányadszor, de ismét elkántálták a történetet a sápadtarcúakról, akik saját hazájában tették otthontalanná a vörösbőrűek népét.