Nagy baj van, nagyon nagy baj, ez az üzenet. Meg kellene találni a megoldást, hogyan szólaltatható meg a társadalomban az összes szólam úgy, hogy minden egyes hang összhangban legyen a többivel.
Megszámolni sem lehet, hányféleképpen értelmezték már a híres Selfish-ötöst. Az egészen extrém megoldásokat leszámítva az értelmezők többsége egyetért abban, hogy ehhez a kvintett címe, az angol „selfish” (önző) szó adja a kulcsot, s így a különféle zenei megoldásokat e fogalom jelentése felől kell megközelítenünk. Vagyis, a zeneszerző a címmel mintegy megfejtést kínál a műhöz: ha szem előtt tartjuk, hogy a darab az önzésről szól, világossá válnak a zenei utalások és megértjük a mű üzenetét.Ám csakugyan ez a helyzet? Tegyünk egy próbát! Az első kézenfekvő gondolat az, hogy az Önzés-kvintettben az egyik hangszer az, amelyik csak a maga feje után menve szétveri a másik négy hangszer építette harmóniát. Tény, hogy a zenemű első hallásra inkább káoszra, mint rendezett egészre emlékeztet. De valóban ki tudjuk fülelni, melyik az a szólam, amelyik belerondít a harmóniába?
Nos, a zenemű zsenialitása éppen abban áll, hogy nem lehet meghatározni, melyik hangszer a bűnös az összhang hiányáért. Nehéz elképzelni, de mindegyik önző és egyik sem az! Másképp, ha úgy adnák elő a kvintettet, hogy először az egyik hangszer maradna csendben s a többi négy játszana, majd úgy, hogy egy másik és a maradék négy, és így tovább, vetésforgóban, akkor mind az öt esetben harmonikus, szép zenét kapnánk. Elképesztő, ugye?
Nem lehet tehát megnevezni, hogy a darabot megszólaltató öt hangszer közül melyik az „önző”, melyik az, amely gyakorlatilag szétveri a többi erőfeszítését a harmóniáért, melyik az, amelyik a többinek keresztbe tesz, mert mindegyik szétveri a másik négy megszólaltatta összhangot, ám egyúttal mindegyik harmonikus is a másik hárommal, olyan zenét megszólaltatva, amelyet épp a negyedik bomlaszt szét azzal, hogy úgy tűnik, önfejűként semmire sincs tekintettel.
Döbbenetes szerkezet. Az ember fel se tudja fogni, hogy lehetett ezt megkomponálni! De most nem erre szeretnénk felhívni a figyelmet, hanem a zenemű, egészen pontosan e csodálatos szerkezeti kompozíció üzenetére. Ez a darab ugyanis, véleményünk szerint, nem a fülnek szól, hanem az értelemnek, mivel nem ábrázolja az önzést, hanem az önzés lényegét villantja fel.
Kezdjük azonban messzebbről! Sejti valaki, honnan fakad az önzés? Lelkünk melyik része termeli ki? Gondolat lenne vagy inkább érzés? Késztetés vagy kényszer? Ki ezt mondja, ki azt, de a legfontosabb felett elsiklunk, ha a pszichológia felől próbálunk válaszolni. Az önzés nem lelki ügy.
Az önzés ugyanis társas viselkedés. Akárki, akármit érez is vagy gondol, akármilyen késztetései vannak és akármilyen kényszer nehezedik is rá, amíg nem tesz olyat, ami másokat is érint, nem önző. Robinson, egyedül a szigeten, nem lehet önző, ez világos. Mi az a valami tehát, amit az önző személy tesz (vagy éppen elmulaszt megtenni), s ami másokat is érint? Nos, semmi egyéb, minthogy tetteiben saját érdekét részesíti előnyben mások érdekével szemben.
Figyeljünk csak a kvintettre: minden egyes szólam a maga nótáját húzza. Mindegyik önző s ebből fakad a káosz s a darab ezzel, a maga különleges módján, annak az egész önzés-elméletnek tart torz tükröt, amelyre a jelenlegi piacgazdaság is épül. Adam Smith gondolatáról van szó, amely szerint, ha egy társadalom minden egyes tagja csakis saját érdekét követi, az egyéni törekvések, mintha csak egy „láthatatlan kéz” igazgatná őket, mégis az egész közösség boldogulását segítik elő. Az önzést eszerint maga a társadalom egésze jutalmazza ötössel, hiszen az egész akkor jár a legjobban, ha minden rész megy a maga feje után, gyűjt, halmoz és almoz, ahogy egyéni érdeke kívánja, hiszen másoknak éppen ettől lesz majd jó.
A Selfish-kvintett ezt elégtelenre osztályozza. Nincs láthatatlan kéz, amely az egyéni utakat olyan mederbe terelné, hogy az harmonikus egészet hozna létre. Egyéni felelősségvállalásra, egyéni akciókra lenne szükség az egész érdekében, még akkor is, ha ennek alig van látszata. Másoknak nem lesz jó, csak akkor, ha teszel is valamit értük. Vagyis, nem az önzés, hanem az önzetlenség vezet mások boldogságához. Önzetlenség híján tehát nyakunkon a káosz.
Ám ez még nem minden. Az a tény ugyanis, hogy ha bármelyik szólamot kihagynánk a műből, harmonikus muzsikát kapnánk, mindenfajta kirekesztés gondolatára is nemet mond.
Világos ugyanis, hogy szólamot nem iktathatunk ki, hiszen a partitúrába nem nyúlhatunk bele. Hiába gondoljuk, hogy a társadalom többi része boldog lenne valakik nélkül, ez nem megoldás, hanem önzés: a társadalmi élet partitúrájában a szólamokat senki sem írhatja át, mert nem ő írta a művet, s ha az eredetiben minden szereplő szólamot kapott, senkinek nincs joga valamelyiket kihúzni belőle.
Ha tehát káoszt hallunk nagy baj van, nagyon, nagyon, nagyon nagy baj. Meg kell találni a megoldást, hogyan szólaltathatjuk meg a társadalomban az összes szólamot úgy, hogy minden egyes hang összhangban legyen a többivel.
De hát lehetséges ez egyáltalán? Nos, egy zenemű megoldást nem adhat, hiszen nem ez a dolga. Ám felkiáltójelként igenis jelezheti, nem a piac, de nem is a kirekesztés a megoldás. S az Önzés-kvintettet éppen ez a finom jelzés teszi azzá, ami, s ez emeli egyúttal kiemelkedő szellemi teljesítménnyé, korunk utálatos, de lesöpörhetetlen látleletévé.
Ideje tehát mindenkinek megírnia a maga Unselfish zeneművét, ám nem kottában, hanem a saját életében. És a komponálás igen egyszerű: fülelj a többi szólamra, hiszen az egyetlen dolgod az, hogy a szólamoddal ne rondíts bele a harmóniába. Valakinek el kell csak kezdeni, és úgy muzsikálni, hogy közben semmi egyébre nem figyel, csak a többi szólamra. El kell csak kezdeni, s bízni abban, hogy a többi szólam idővel ugyanazt fogja tenni.
Különben marad a hangzavar.
