Középvezetőnek lenni nem könnyű: felfelé és lefelé is meg kell felelni. Haydn-nek ez sikerült, méghozzá nem is akárhogy, hiszen a szorító kényszer megoldásaként különleges zeneművet alkotott.

Haydn 1761-ben igen nehéz helyzetben volt. Frissen kinevezett eisenstadt-i Kapellmeister-ként bizonyítania kellett, felfelé és lefelé is. Egyrészt, meg kellett hálálnia a gazda, Eszterházy herceg bizalmát, s komponálási kötelezettségének eleget téve a főúrnak tetsző műveket alkotnia, másrészt, el kellett nyernie a messze földről szerződtetett zenészekből megszervezett zenekar bizalmát s nyilvánvalóvá tennie beosztottjai számára tehetségét és hozzáértését.

A herceg bemutatkozásként nem csak úgy várt valamit, hanem konkrét megrendeléssel állt elő. Három szimfóniát kívánt hallani, amely zeneművek témájaként a három napszakot adta meg: reggel, délben, este. Ez persze nem komoly korlátozás, de a képzeletet mégis határok közé tereli. A vezető gondolat szerencsére addig nincs a zene kárára, amíg a komponista nem kényszerül kizárólagos hangutánzásra, hiszen a komponálás szabadsága megmarad. A hercegnek bizonyítani kell, nem vitás, ez azonban, hála Istennek a tehetségért, megoldható.

Ám a zenekar kemény dió. Kiváló muzsikusok egytől-egyig, fúvósok és vonósok egyaránt, Itáliából is jócskán. Őket le kell hengerelni, nincs mese. Ha a muzsikust nem dolgoztatja meg az ember, elsorvad, mint a versenyló, akit nem futtatnak és igen hamar kitör a vihar. Tulajdonképpen versenymű kellene nekik, mivel azonban ez most nem megy, legalább valami olyasmit kapjanak, ami jól megizzasztja őket. Főként a hangadók, a szólamvezetők fontosak. Másfelől, olyan mű kell, amely nyilvánvalóvá teszi, a komponista szakmai kompetenciáját.

Lássuk csak. Szimfónia kell tehát, ám különleges, éppen jelen helyzethez szabott, amely

egyrészt megfelel a herceg óhajának, másrészt, kihívást jelent a muzsikusoknak, harmadrészt, minden későbbi vihart már előzetesen lecsendesít.

Nos, mindezek okán, vezetéselméleti megfontolások figyelembe vételével, a harmadik szimfónia, az „Este” címzetű fessen tehát valahogy a következőképp:

egy (motiváció): játsszanak hát a szólamvezetők szólókat, csaknem úgy, mint egy versenyműben. Ám ne csak az első, hanem a második hegedű is, sőt, a cselló se maradjon ki ebből. Minél többször, minél többet. Ugyanígy kapjon csak gyakorolnivalót a fuvolista és a fagottista is,

kettő (szakmai relevancia): az így megszülető faktúra újszerűsége igen fontos, hiszen a kiemelt szólóhangszerek egészen különös szimfonikus hangzást biztosítanak majd a zeneműnek. Még a zenészek is el lesznek képedve, s nem lesz szükséges számukra további bizonyíték a hozzáértést illetően,

három (preventív pszichológia): bármiféle vihar elkerülése okán (amely a Kapellmeister és a zenészek között oly sokszor kitör) a szimfónia egyik tétele formázzon vihart. Oda is kell írni, La Tempesta, hogy az olaszok is megértsék. Inkább törjön ki egy szimbolikus vihar most, mint később egy igazi a próbateremben,

végül (de nem utolsósorban): a fenti irányvonalak mentén kétségtelenül olyan zene fog születni, amely minden bizonnyal megfelel majd a herceg óhajának, hiszen a zenekar esti hangképeket fest s a hangszerszólók úgy fognak hatni a lassú tételben, mint amikor a sötétülő csendes parkban madarak dalolnak a halkan zúgó fák között. És igazán mozgalmas este lesz, hiszen ezután jön még csak a nyári vihar. A fuvola lesz a villám, a vonósok pedig a tájon végigvonuló mennydörgés robaját szólaltatják meg. Csak győzzék lejátszani.

Ha jól okoskodtunk, s van némi alapja mindennek, Haydn jól okoskodott. A herceg elégedett volt, a Kapellmeister pedig elnyerte a zenekar bizalmát, olyannyira, hogy később a Búcsúszimfóniával, mintegy szakszervezeti zeneszerzőként, még a fizetésemelési kérelem közvetítését is rábízták a herceg felé.

S a mű, ami megszületett? Nos, csak annyit: örülhetnénk, ha munkahelyi problémáink megoldásaként ilyen műveket hagyhatnánk az utókorra. Merítsen erőt tehát belőle mindenki, akit főnökök és beosztottak szorítanak satuba. Haydn példája megmutatta: attól, hogy valaki csak középvezető, éppenséggel még lehet a csúcson.