Szimat, keress, szimat! Ki ne emlékezne a farkaskutyára a fenti című magyar krimi-sorozatból? Igen, keress és szimatolj, a nyomok a Várszínházba vezetnek. A refektóriumba.
„Ahány álca, annyi mázEgyre több, mi meggyaláz
Szól a hang, hát jól vigyázz
Magad vagy, ha ég a ház" (S. E.)
Az emberi lét utazóládába zárt vágyakozás. (Ez az egyik kellék). Maszkok, ruhák, kopott cipők egyvelege, amit hol le- s felveszünk. Cseréld le, vakard le a púdert az arcodról, válts arcot, s fordulj ki önmagadból, csikarj ki egy kis rivaldafényt magadnak. Szakíts ki az élet-vászonból egy darab folt-időt magadnak, hogy csak rád figyeljenek, nevettesd meg a környezetedet, az élet amúgy is néha egy cirkusz, mert nem kell mindent olyan komolyan venni. Bohóc vagy teljesítsd a kötelességed, röhögtess, akár esik, akár fúj. Azután menj be a soha nem létező öltözőbe, sírd ki magad ott belül, miközben halálra röhögi magát a közönség odakint. Azután pakolj össze, tedd az emlékeidet a ládába és indulj el a Nagy Vándorútra. Keresd, melyik gönc illik rád a legjobban, melyik árny-lét az, ami igazán te vagy? Válassz egy országutat, mindegy most hogy melyiket, menj, rohanj úgy is tudod, a következő városban ugyanúgy teszel, mint itt. Csak már jól megtanultad - más a ruha, más a máz, más a mosoly - színház az egész világ. Ő Gelsomina.
Nehéz helyzetben van az ember, ha olyanokról kell írnia, akik közel állnak hozzá. Munkatársak, kollégák, egy teremben izzadás, tánc-kreációk gyötrelmei, s örömei. Kántor Kata kétségtelenül kreatív koreográfiája kimondottan kellemes. A szóló előadások, - mint ez is - mindig is nagy kihívások a mai rohanó világban, egy embernek - jelen esetben Tonhaizer Tündének - kell felvállalni mindent, a találkozásra való hívást, az együtt transzformálódást. A figurája, Gelsomina, nem tudom, hogy sokaknak ma még mond-e valamit, Fellini (ha még tudja valaki, ki az) korszakalkotó filmje, az Országúton hősnőjéről van szó, s aki Giulietta Masinával akar élőben találkozni, nézze meg az előadást. Mesteri választás volt, kiköpött Giulietta, zavarba ejtő a hasonlóság, talán Fellini maga is döbbenten állna, illetve ülne most. De ez nem az a fekete-fehér film felújitott változata dvd-n, extrákkal. Itt és most mi vagyunk. Igen, ez az, mert van bennünk Giulietta is, s jócskán Zampano is. Szerepet játszani mások előtt, sokszor elfajulni a durvaságig, harapunk, csípünk, ha kell, de tudunk nyájasan vigyorogni s őszintén szeretni is, tisztán jót tenni. Ezek vagyunk.
Utazunk egy végtelen országúton. Életre vagyunk ítélve. Nem Fellini most a sofőrünk, hanem Kántor Kata, a koreográfus. Nem tánc-szóló, hanem abszolút mozgásszínházi felvezetés. Ez a magány színháza most. Láda, cilinder, frakk, tedd le, pihenj meg, vedd fel, azután állapodj meg egy kimerevített pillanatra. Lépj be önmagadba, úgy, ahogy most Gelsomina a ládába, azután húzd magadra a levegő-takarót, mint egy ládafedélt, hogy ne lássa senki a könnyeidet. Kelj fel, járj felemás ruhában, kicsit zampanós a bal, filigrán gelsominás jobb féltekén, mert már magad sem tudod ki vagy. Használj gumiarcot, tömd tele a szád diókkal, megkövesedett szavakkal, amit már fáradt vagy kimondani is, köpd inkább ki, játssz velük biliárdost, mintha csak ott lennél az Élet-garden partin. Örök meghívott vagy, tedd fel a Chaplin lemezt vagy inkább dvd-t, idézd meg, csak röhögtess bennünket. Fuss, Forest fuss, hajrá Gelsomina, a vágy hajt most téged, ahogy nyargalsz egymagadban, s egyhelyben valami elől, az életed zene-képekben kísért s üldöz. (A zenei kép-montázsok és a muzsika Márkos Albert szerzeménye.)
Dobj le magadról mindent, magadat is a földre, kússz hátra és menj vissza a felaggatott emlékeidhez, a megszárított cipőkhöz, rongyruhához, amik most ott lógnak a hátsó falon. Vetkezz ki magadból, vegyél fel tépett rongyot, vigyél vissza a lasceaux-i barlang-érzéseinkhez, ősemberi, pőrére vetkezett, önmagából kifordult lélek-tánc-szólóinkhoz, valamiféle ős-szeretet kliséhez. Groteszk, elcsavarodott állatias gesztusok, kezdjük el elölről? Talán jobb lesz! Kiálts, hátha felfedeznek s észrevesznek. S a többi nem néma csend, hanem a mű végén, fergeteges groteszk kivetkőzés-megmutatkozás, ez már igazi tánc-rítus.
Gelsomina a művészi lét archetípusa, a sokszori művészet-magány kiáltása, rólunk is szól, sziszifuszi-lét ez néha, ezt, meg azt tenni, elfogadtatni „most ez a jó”, talán sikerül, talán nem, vagy mégis? Küzdelem saját magunkkal, meg a környezetünkkel, a művészet apologétái-értelmében, egy sokszor értelmetlenül kifordult világban.
