Ezt a cikket nem nekem kellene megírni, hanem gyerekeknek. A gyermeki szív és lét őszinte megnyilvánulásait keresem s kutatom mikor beülök az előadásra. A legőszintébbek között vagyok, amerre a szemem ellát, különböző korú palántákkal vagyok körbeültetve. Kicsik, de belül óriások. Ők még tudják, mit jelent a játék igazi világát megidézni, elhinni azt, ami nem is valóságos.

Előadók: Vati Tamás, Fülöp Tímea, Halász Anna, Lisztóczki Hajni, Blaskó Bori, Nemes Zsófia, Gombai Szabolcs, Vislóczky Szabolcs

A gyerekeim is levegőből gyúrják a sütit, s őszintén, hittel adják oda nekem. Elhiszem. Megeszem. Az én világomban húsvágódeszka, az ő világukban gitár. Nekem vécéguriga, neki mozgólépcső, ha meghúzza. Rezzenéstelen, Buster Keaton-i arccal, szaggatott mozgást imprózok, rekedtes hangon mondom: Mikrobi vagyok, a csupaagy super-roboter. Elhiszik, pedig ezrednyi másodpercek előtt tőlem kapták a reggelit, az apjuk szerepében. Nekik még minden őszinte. Ez az igazi mimézis. Hé, tényleg, mikor adnak az apáknak is Oscart? Meg az anyáknak is. Különdíjjal együtt.

Magam is sokszor „ítéltettem” meg általuk a szín-kínpadon. Most Bozsik Yvette és társulata állja ki a próbát a Létramesékkel. A létra igazán jó eszköz. Felfelé mutat, ahol a képzelet szárnyal, s lefelé, hogy elhiggyük a „varázslat” nem egyéb, mint álcázott valóság. A lajtorja fokai, mint megannyi hangjegy - ha ez kell. Most a színpadon. Teheted így, teheted úgy, mindig más formát ad. Néha úgy csinál, mint ha játszótér lenne, máskor meg olyan, mintha vonat, meg ház meg miegymás.

Mesére nyílik a függöny, gyermekies öltözékben képeslap-emberkék. Nincsenek könnyű helyzetben az alkotók s táncosok, előadni magyar költők verseit, zenére, táncban becsomagolva. Ez nem bábszínház, ez koreográfiákkal megtűzdelt túrórudi-íz. Fogyasztásra alkalmas. Nehéz ügy. Vissza a jövőbe! Gyerekek, most kapcsoljátok ki a mobilotokat, felejtsétek el a transzformerszeket, hagyjátok otthon a pokémonjaitokat, s képzeljétek, léteznek versek is és nem is akármilyenek. Weöres Sándor „Csiribiri, Majomország”, Csukás István „Sün Balázs”, Kiss Dénes „Labdajáték”, Tamkó Sirató Károly „Törpetánc”, József Attila „Altató”. A színpadon lévő bácsik és nénik táncosok, s kezdettől fogva érezzük, azok is maradnak. Táncban elmesélt vers-történetek.

Nekem kell küszködnöm, mert nincs infóm a mesékről (hogy ki és mi a következő kép - hangzóládákból jön néha, bár jó lett volna többször élőben, a táncosoktól hallani ezt), csak a mesefigurákról, s kicsit rezeg az a bizonyos léc bennem, vajon azt a bizonyos feszkót képesek-e tartani odafent, mert ha nem jó valami, a gyerekek aztán tudják - itt lent. Általában meg is mondják. „Uncsi”, meg „ez nem király”, meg „tök jó ez, teccik” satöbbi. De most némán hallgatnak, feszülten figyelnek, talán a legfegyelmezettebb közönség, akikkel valaha találkoztam. Megyünk s repülünk a gyermeki létbe, a Törpék birodalmába és a Cirkuszi porondra, várom a mesét. De nem jön. Még jó, hogy ismerem őket. Én már felnőttem belül? „Nem érted, ez egy táncelőadás!” - szólal meg a gyermek bennem. „Nincs prozódia, mesélő. Csak mesefigurák”. Hogyan lehetne több Sün Balázs a többi süntől? Tánccal, s ez elég? Van itt minden, afro-tánc, most-mutasd-meg szólók. Becsületükre válik, ez kedves, tiszta előadás, kísérlet.

Nehéz műfaj a tánc-mozgás, elbeszélni kell, és nincs szó, verbális történet. Késpenge éle. Bicskatánc. Pláne ha nem színészek, a legőszintébben: a gyerekeknek a figura kell, vagy a mozgása, vagy jó esetben mindkettő? Bohóckodni kell majdnem egy órát, s ez nem könnyű. Melyik fontosabb, a bohóc vagy a tánca? Már megint bennem fickándozik a felnőttség. A lényeg, hogy a lurkóknak tessen. Egy kislány a végén a társának: „Ez tök jó volt, én kiélveztem, te is, Lili?” A színházban a színpad a transzformál-ás és -lódás helye, a pillanatok művészete. Másodperceken múlik az a bizonyos törékeny figyelem. Most ez sikerült. Bár néha úgy éreztem, két dolog van, vagy engem vigyenek a padlásra, vagy a mama jöjjön le. Olyan jó lett volna sokszor játszani veletek! Felrohanni, vagy ti lerohanni. Mi ott fent, vagy ti itt lent. Na mindegy, felnőttem. Bár lehet, hogy én megváltoztam, de a színpad törvényei nem. Majd a srácok eldöntik.