Mondjuk úgy, hogy többé-kevésbé a véletlenen múlott – bár tudjuk, hogy a véletlen az egyetlen bizonyosságunk e földön… A netet böngészve találtam egy versre, aztán megleltem az íróját, sőt újabb részleteket is kötetéből, mégpedig kevenc műfajomban, haikuban jegyezve, és úgy gondoltam, miért ne találkozhatnánk. Utoljára akkor tettem ilyet, amikor még Magyarországon éltem: megnéztem Az én XX. századom című filmet, és azonnal elhatároztam, hogy találkoznom kell rendezőnőjével, Enyedi Ildikóval. A találkozás akkor némi csalódással járt, de azért nem bántam meg, és a film azóta is kedvenceim közé tartozik.

Nos, Rácz Era sem könnyű eset – ahogyan a versei sem azok. Amikor találkozásunkra készültem, még Csehországban tartózkodva, először arra gondoltam, hogy már megint egy új önjelölt költőcske a sokadalomban, egy világban, ahol a mennyiség uralkodik a minőség felett, és hogy az a néhány sor, amit olvastam, bizonyára amolyan csalétek csupán – bár annak nagyon jó volt! Aztán Budapestre érve beszaladtam az Írók Boltjába, felkaptam a kötetet (persze ki is fizettem, a törzsvásárlóknak járó 10 százalékos kedvezménnyel), és irány találkánk színhelye, a Colombo Café. És mivel volt még egy órácskám érkezéséig, hát üveges Staropramen korsóba töltve rendel (Magyarországon óvatos vagyok a csapolt sörökkel, többnyire fejfájással ébredek utánuk), kötet kézbe, óra indul!

Méghozzá jól.


Nocsak. Akkor most nézzük a legutolsót, mint kíváncsi gyermekkoromban.


Szóval így kezdődött, és mire kortyonként végigolvastam a kis kötetet, elbizonytalanodtam: nem is olyan jó dolog előítélkezni. Ezek itt kifejezetten versek, jó versek, keservesen szép versek. Valóban belülről jönnek, talán a legmélyről, ahol ama gyöngyök vannak Jakob Böhme szerint, és hogy ezúttal nem holmi hírvágy, hanem valamiféle elviselhetetlenül szép kényszer az, ami az érzéseket ilyen szavakba és formákba képes önteni. Sorolhatnám a jelzőket: fájdalom, egyszerűség, irónia, távolság, megfigyelés, keserűség, vágy és hasonlók, de felesleges. Majdnem minden kortyban érzi az ember: semmi cicoma, nincs felesleges formajáték, a rím kedvéért odaerőltetett hangsor – mintha majdnem minden a helyén lenne. Ilyenkor egyetlen kérdés marad: ember és mű viszonyának hitelessége.


Úgyhogy végül az az egy óra hamar eltelt, verseket és sereket kortyolgatva, és máris belépett a Kisasszony. És beszélgetni kezdtünk, az elején több-kevesebb szünettel, aztán egyre jobban belelendülve. Rácz Era élőben is hasonló, mint verseit olvasva – pontos, kíméletlen, határozott, és mégis nagyon, de nagyon védtelen és szeretetre méltó.

1. Örökség

A kötet első ciklusának címe ez. Meg sem kérdezem, hogy mire gondolt, vagy hogy személyes élményekből, emlékekből táplálkozott-e a versek megírásakor: ez egyrészt közhely, másrészt a verseket ismerve, mondjuk így, felesleges lenne. De nem lehetett könnyű gyermekkora, ahogy azt mondani szokás, és ezt nem titkolja.

Hát… nem volt. Popper Péternek van egy erre rímelő mondata: „A nehéz élet az Isten bókja.” Azt gondolom, hogy a fájdalmak sokat segítenek nekünk abban, hogy följebb és följebb kapaszkodjunk.

Később is sok csalódás érte?

A fájdalmak szükségesek voltak ahhoz, aki ma vagyok. És már fent vannak a „polcon”, feldolgozva, becsomagolva, díszmasnival átkötve…

Valahol olvastam, hogy kedvenc könyvei közé tartozik Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyve. Verseiből inkább azt gondolnám, hogy a lét, bár kényszerből vagy bölcsességből elviselhető ugyan, de hogy könnyű lenne…

Kundera sem mondja azt. A cím egy csavar, ugyebár, milyen is lehet az elviselhetetlenül könnyű…? Ez a csavar az én életemben is benne van. Ha mesélek róla, a hallgató gyakran elviselhetetlennek véli, s mégis, már mosolyogva tudok róla „mesélni”. És hagyom, hogy a dolgok eljussanak hozzám, a maguk teljességében.

Megbocsátotta mindazt az örökséget, amiről ír? A félelmet, az ütéseket, a meneküléseket?

Azokat a verseket régen írtam. Hosszú időbe telt… Az elfogadás (megbocsátás?) lelki békét hozott nekem. Békét kötöttem önmagammal és a világgal. A kötetben a legfrissebb vers is hároméves. Most nem írok. Szerintem érik…

2. Nemek harca

A második ciklus verseiből egyértelmű, hogy nem egy boldog, háromgyermekes családanyával üldögélek ennél az asztalnál, de nem is egy harcos, szingli feministával. Tehát kivel?

Hát… valahol a romantikus, csodaváró kislány és a démoni boszorkány között vagyok. Vagy is-is. Ízig-vérig nő. Nézzük a Bolygóváró és a Lilit vagyok című verset – egymásnak szöges ellentétei. És mindkettő én vagyok! Kicsit skizoid, de szerintem minden gondolkodó ember legalább egy kicsit skizoid… A férfiakról talán csak annyit, hogy általában mást mondanak, mást tesznek, és mást gondolnak – ha egy nőt meg akarnak hódítani. Kár. A boszorkány ezen átlát, és kihasználja a helyzetet, a kislány meg szomorkodik, hogy hát ez is csak egy ló, herceg nélkül. A nő pedig vár…

Nem szeretném faggatni, de úgy tűnik, nem sok jó tapasztalata volt, nem kényeztette el a sors sem az örökségeket, sem pedig a szerelmeket illetően…

Tulajdonképpen nagyon érdekes, amikor az ember megtanulja magát és másokat is kívülről nézni. És mégis belülről élni. Sok idő, minden sok idő, és az út fájdalmas, önmarcangoló. Szakadékokkal teli, amelyekbe bele lehet ugrani, hogy akkor én ezt nem csinálom tovább. Aztán mégis. Új reggel jön. Megrázom magam, és továbbmegyek. Először csak „ökölben”, mint az Egy reggel című versben. Aztán idővel az ököl felengedett, s rájöttem, hogy mindez mosolyogva is megy. De az már egy útelágazás után van, egészen más létszemlélettel.

3. Sínváltás

A befejező ciklusban érezhető ez a váltás. Van itt minden: Pilinszky, Zen bölcsesség, Mosoly, Bűn, Mitológia, Találós kérdés, Fölülről… zuhanásból zsoltárba fűzés. A megpróbáltatások hívővé teszik az embert?

Jobb esetben hívővé igen, vallásossá nem. A katolikus egyház szimbolikus és valóságos falai között neveltek, na, onnan harciasan kitörtem. Legtöbbször zsákutca, ha valami kizárólagos. De nagyon szilárd istenhitem van – csak szerintem Neki köze nincs semmiféle valláshoz, egyházhoz! Zen és kereszt alakú képvers megfér egymással, egy oldalpáron. Sőt. Kiegészítik egymást. Ez a hit független minden eseménytől. Hosszú lenne egy komolyabb válasz, de szerintem az egészből kell gyúrni egy nagy masszát, én beletettem a kereszténység alapjait (nem az egyház dogmáit, mert azoknak közük nincs a kereszténység eszméihez), mellé egy kis buddhizmust, asztrológiát, reikit és hasonlókat, nagyon érdekes a végeredmény, szerintem... Most éppen átmeneti állapotban vagyok, persze ki nincs abban, hiszen mindannyian átutazók vagyunk… Mert szerintem nem ez az egyetlen próbálkozásunk a megismerésre, és többször is visszatérünk még, mert a megismerés nem könnyű feladat, de kötelező.

Nos, nagyjából itt ért véget interjúnak szánt beszélgetésünk – ezután már csak tovább kortyolgattuk mindezt, csöndekkel és szavakkal, mosolyokkal és vállrándításokkal. Most ennyit Rácz Eráról, Rácz Erával. Ha kevésnek bizonyul, lesz majd több is. De a több most biztosan kevesebb lett volna. Majd legközelebb. Vagy újabb könyve kapcsán, vagy csak úgy. A kortyolgatás kedvéért.

Végül álljon itt egy-egy vers a három ciklusból: