Nem sűrűn fordul elő, hogy utcazenészek demonstrációt tartanak. Múlt héten mégis megtörtént, igaz, lényegében csak percekig tartott, ám ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy a Moszkva téri demonstráció elérje célját.

Bonyolult az emberi lélek. Fura emóció-barlang, ahová néha Odüsszeuszként kell utazni, bedugaszolni a fülünket, odakötözni magunkat az árbochoz, s ha át is kelünk az élet-tengeren, a túlparton Ariadnéval találkozunk s elkérhetjük tőle azt a bizonyos fonalat, hogy kijuthassunk a minotauruszi érzéseink labirintusából – most már Thészeuszként. A kevesebb több, mondja az angol (less is more), nálunk ez úgy dívik: a jóból is megárt a sok. Hogy is van ez, de tényleg, van, ami jó dolog, de mégis ártalmas, terhes?

A lét egyszerűen borzalmas, szörnyen veszélyes, sőt bátran kimondhatjuk: az élet halált okozhat! Ahogy a hírek után szokták mondani: bár több-kevesebb napsütésre van kilátás, keleten azonban gyakran lesz erősen felhős az ég.

Mondjuk úgy, hogy többé-kevésbé a véletlenen múlott – bár tudjuk, hogy a véletlen az egyetlen bizonyosságunk e földön… A netet böngészve találtam egy versre, aztán megleltem az íróját, sőt újabb részleteket is kötetéből, mégpedig kevenc műfajomban, haikuban jegyezve, és úgy gondoltam, miért ne találkozhatnánk. Utoljára akkor tettem ilyet, amikor még Magyarországon éltem: megnéztem Az én XX. századom című filmet, és azonnal elhatároztam, hogy találkoznom kell rendezőnőjével, Enyedi Ildikóval. A találkozás akkor némi csalódással járt, de azért nem bántam meg, és a film azóta is kedvenceim közé tartozik.