Schubert 1819-ben komponált zongoraötöse saját, két évvel korábban komponált daláról kapta elnevezését. A kvintett negyedik tétele a Pisztráng című opusz énekszólamára íródott variáció. A két művet azonban ennél erősebb kötelék fűzi egymáshoz: együtt különleges történetet írnak számunkra.

Azt, hogy Schubert a zenemű variációs tételének témájaként a Pisztráng dallamát választotta nemcsak a dal rendkívüli népszerűsége indokolhatta, hanem az is, hogy a dalhoz maga a zeneszerző is erősen kötődött. Az énekdallam egyszerűsége, tisztasága, lekerekítettsége olyan ideállá emelték Schubert szemében a motívumot, amelynek teljes szépsége csak különféle foglalatok előterében bontakozhat ki. Olyan ez, mint amikor a birtokunkba jut valami rég óhajtott szépséges tárgy s nem győzünk betelni vele, ide-oda helyezzük, innen is, onnan is rápillantunk, különféle megvilágításban, különféle hátterek előterében is örvendezünk neki. Variációt kell írni rá.

Ez azonban még mindig nem minden. Képzeljük el ugyanis a következő történetet, a dal szüzséjét! Kirándulunk, szép az idő, egy patak partján megpihenünk, és csak nézzük a kristálytiszta vizet, hallgatjuk békésen, ahogy csobog. Ülünk, s egyszerre észreveszünk valamit a vízben. Egy gyönyörű hal az, egy pettyes pisztráng.

Christian Friedrich Daniel Schubart:
A pisztráng

A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt,
Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy surrant mint a nyíl.
Oly tisztán szépen látszott, én csendben ültem ott,
A vízben vígan játszott és messze csillogott.

A parton lesben állva egy férfi nézte őt,
Nagy horgászbottal várta, a hal hogy arra jő.
A tiszta vízről véltem, itt nem lesz semmi baj,
Így meg nem fogja véle, hisz látja jól a hal.

A horgász cselre készül, mert unja már,
a csermelyt felzavarja végül. No, lám, amire várt,
már húzza, tépi horgát, a végén, a végén ott a hal.
Jaj! Mért, hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal?
A táj egyszerre átalakul. Már nem olyan, hogy benne ide-oda pásztázhatna tekintetünk, nem is táj többé, hanem háttér. Minden mozzanata, amit addig szabadon szemügyre vehettünk, most már egy középpont köré szerveződő többszörös gyűrű részévé vált, amelynek gyújtópontjában a kecses pisztráng lebeg. A látvány élő szíve a hal, amely maga köré rendezi a tájat, s a táj egyetlen testi gesztus, amellyel kitárja szívét nekünk.

S ebben a szinte nem is evilági pillanatban megjelenik egy érzéketlen tahó, aki azon mesterkedik, hogy a halat kihalássza ebből a csodálatos élőképből. S ez még hagyján, de meg is teszi. Felkavarja a vizet, a hal szem elől téveszti, nem tér ki előle, mert nem látja s így áldozatul esik. A horgász egyszerűen fogja és kitépi a látvány szívét.

Mit lehet erre érezni? A természetnek mindegy, a patak csobog tovább, halljuk megint a kíséret jellegzetes motívumait, de mi ott állunk kifosztva. Hiába a moralizálás (amely az eredeti versben, még egy versszakkal kiegészülve hiszékeny lányoknak címzett intéssel fejeződik be), valami elveszett, s az erkölcs nem lakatja jól azt, akit egy múlhatatlan érzéki hangulat örömétől fosztottak meg. Nincs lehangolóbb egy gyújtópontját vesztett háttérnél. Ám mit lehet tenni, a dal véget ért, a pisztráng, a látvány szíve, eltűnt.

De talán nincs még minden veszve. A kvintett variációs tétele ugyanis meglepő módon éppen ezen a ponton kezdődik. Nem a kiürült hátteret látjuk azonban, hanem magát a pisztrángot, pőrén. A jól ismert téma, amely a tétel kezdetén színtisztán mutatja meg magát, később ötféleképp, ötféle háttér előterében jelenik meg egymás után. A dal alapjául szolgáló verstől elvonatkoztatva, e bemutatás valóban olyan, mintha egyetlen ékkövet különféle foglalatokba helyeznénk, hogy a gyémánt lehető legtöbb vonása váljék láthatóvá. Ám nem pusztán erről van szó.

Ha ugyanis egészében tekintjük a tételt, akkor jól érzékelhető, hogy a téma bemutatásának története van. Nem egyszerűen követik egymást a variációk, hanem valahonnan valahová tartanak. A hal pőre teste, amely a legkülönfélébb hátterek előterében kerül elénk, az út végén egyszerre visszakerül a helyére. Hogy hová?

Hát a patakba! Igen, igen, visszajut ugyanoda, ahonnan a horgász kiragadta. A variációk egymást követik, s az utolsó, az ötödik, B-dúr variáció egyszerre egy számozatlan D-dúr Allegretto-ba torkollik, amely tökéletes mása az eredeti dalnak. Még egyszer, a szerkezet: téma, öt számozott variáció és a szám nélküli zárórész, amely nem más, mint a dal, egy szóló, zongorakísérettel.

A zeneszerző visszaszerezte a pisztrángot nekünk! Visszatekintve azt is láthatjuk, ez nem volt épp könnyű: kedveskednie kellett a horgásznak, szaporítania a szót és körülírni a dolgot, de meg is kellett fenyegetnie, magasabb eszményekre apellálnia, és így tovább. Végül azonban csak sikerült. S az egész történet, amely a pisztráng megpillantásával kezdődött, csak itt, a variációk végén zárul.

A hal tehát végül visszakerült oda, ahova való, ott villog pettyes bőre a mélyben s újból magára vonja a tekintetünk, ismét csobog a patak, ismét előttünk a csodálatos látvány, amivel nem lehet betelni. Köszönet érte, szép munka volt.

Még a természetvédők is ötöst adnának rá.