Sztravinszkij szerint a zene nem fejez ki semmit. Bármekkora is a kísértés hát, hogy a Dumbarton Oaks Concerto-t programzenének tekintsük, ez nem járható út. S valóban, ez a zene nem utánoz, hanem előírást ad, vagy ha úgy tetszik, nem leírja a mintát, hanem adja. S hogy mire?

A kamarazenekarra írott concerto, amelyet több szempontból is a Brandenburgi versenyek ihlettek, egy Washington környéki birtokról kapta címét. A birtok, a Dumbarton Oaks tulajdonosai, egy vagyonos házaspár, harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából, támogatásképpen, zeneművet rendeltek az akkor igen nehéz anyagi helyzetben lévő zeneszerzőtől. A tervezett bemutató helyszíne az óriási parkban elhelyezkedő vidéki ház lett volna, vagyis a Dumbarton-tölgyes, innen tehát a cím.

Sztravinszkij, akit a mecénás pár vendégül látott a házban, több sétát is tett a birtokon s a kert, vagy inkább az a fél erdőség, a tölgyes, amely igen változatosan lett kiképezve, parkká alakítva, mély benyomást tett rá. Nemcsak arról van azonban szó, hogy a zenei és a természeti kompozíció édestestvérei egymásnak. Állítólag Sztravinszkij maga is rajongott a kertészetért, márpedig ha így áll a dolog, akkor nem egyszerűen élvezte a látványt, hanem egészen másként viszonyult hozzá.


Hogy hogyan? Hallgassuk csak meg a concerto második tételét! Itt indul a kerti séta a brácsákon, frissen, ahogyan a természetben mindig elfogja az embert valami egyszerű, könnyelmű, ugrándozásra késztető vidámság. A hegedűk veszik át a dallamot, a klarinét is belép s utána, bármennyire idegen is ez Sztravinszkijtól, egyszerre megszólal egy énekesmadár, a fuvola.

Ez a hangfestés azonban nem programzene, célja nem az ábrázolás, hanem éppen a kontraszt megteremtése. Aki csak sétál, s olykor megáll, még ha le is hajol vagy leguggol, csak látja és hallja a kertet, de nem ér el az alaptalajhoz. Márpedig minden ezen múlik. A kertésznek ugyanis bele kell hatolnia a földbe, követnie a gyökereket a mélybe. A talaj mindennek a kulcsa. Mivel azonban a földmélyi sötétben nincs mit látni és hallani, ehhez egy másik érzékszervét kell munkára fognia.

Az orrát.

A kert vizuális és akusztikus felderítése itt ér véget, s itt lépünk be a misztérium kapuján. Rövid vonós kiállás jelenti be a határt. Azután megmozdul valami, valahonnan nagyon mélyről, ám nem a fülnek vagy a szemnek, hanem már az orrnak. Maga a telített, nehéz levegő, amilyen a fekete föld illata, tömör, ízes, az ember sajnálja, hogy elemeznie kell, összetevőkre bontania, legszívesebben csak elmerülne benne, az anyaölben, a kehelyben, megmerítkezne minden élet forrásában, ebben a leírhatatlan illatban, hiszen egy rögben ott az organikus egész, a romlástól a bomláson át egészen az új élet fakadásáig.

Az avatatlan befogja az orrát, a panteista elmerül, a kertész azonban józan marad s elemezve szagol, hisz ez a dolga. S miből is áll e talaj tömény párája? A három hegedű és a három brácsa mindegyike más szólamot játszik, de a szólamok lényegében ugyanazt a motívumot szólaltatják meg, de különböző ritmikai egységekből felépítve, harminckettedből, tizenhatodból és nyolcadból. Ám ez még nem minden, hiszen a textúra más metszetben más szerkezetet mutat: hangpárokból áll, hármas osztásban, a mélyebb hangról indulva, illetve a magasabbról indulva. Ehhez jön még a basszus, két cselló, az egyik vonóval, a másik pizzicatoval ugyanazt a hangot játszva, s a két bőgő ugyanígy. Egyazon matériából összeszövődő fonadék az egész tehát, valóságos mátrix, élő hús, amely örökösen ismétli és szervezi önmagát a mikroszkópikus szinttől a makroszkópikusig. A termőtalaj szaga.

S mennyire másképp szól a madár ezzel az illattal az orrunkban, mennyire más is a további séta azután, hogy telve vagyunk Földanyácska szagával! A kertész már tudja, miből mennyi, milyen arányban, merre és milyen mélységig. Tudja hol, mi kell, ideje tehát munkához látnia. Már csak az áldozatot kell bemutatni előtte.

A váltást megint egy rövid vonós kiállás jelzi, majd ismét megkordul a mélység gyomra, ezúttal a fúvósokon. Megszólal egy ima utolsó sora, egyházi zárlat, gyönyörű tiszta mély tónus, amelyben a klarinét és a fagott hangterjedelmük legmélyebb hangjait játsszák. Ennél valóban nincs már lejjebb, a szentség sötétje mindig csak sejteti az élet titkát, de az áldással már megkezdődhet a munka: a vonósok minderre egyszerűen csak rábólintanak.

Az első és a második tétel mozgalmassága nélkül a kert persze nem hat akként, ahogyan. A természet számunkra éppígy, csak keretek között adott: beton között zöldell a fű. De lehet egyáltalán egy lepedőnyi zöld is maga a természet? Nos, igen, de csakis olyan attitűddel, amelyre a mintát Sztravinszkij adja. Légy alázatos, mert a természet minden egyes rögben megmutatkozik. Gondozz csak egyetlen növényt egyetlen maroknyi földön s nap mint nap megborzongsz a növényi élet rejtélyes születésének és növekedésének titkától.