Természetes elvárásunk, hogy egy variációs zenemű témájaként szolgáló zenei gondolatot minden egyes variációban jól hallhatóan felismerjük. Eszünkbe sem jut, hogy ezért külön még dolgoznunk is kellene, s hogy a darab jó része így nem is a fülnek, hanem az értelemnek szól.

A klasszikus variációs formában veszünk mondjuk egy dallamot, ez a téma, majd a zeneműben ezt a témát mutatjuk be a variációkban különböző hangnemekben, más-más kísérettel, tónusban, tempóban, fekvésben és így tovább. Ám mi történik akkor, ha a témát nem állandó megbonthatatlan egységnek tekintjük, hanem atomjaira bontjuk, majd ezekből az elemekből építjük fel a variációt?

Nézzük csak elsőként egy analógiát. Vegyünk egy szimpla gondolatot: „vissza kell találjak önmagamhoz!”. Nos, ez a gondolat, mint téma, klasszikus megközelítésben számtalan különféle alakban mutatható be. Például:

„Bradley-nek ez már sok volt. Hiába győződött meg ezerszer is arról, hogy fontos szerepet játszik a kisvárosban, hasznos munkát végez, előremozdítja a közösség boldogulását, ezzel a mostani esettel betelt a pohár. Vissza kell találjak önmagamhoz, kiáltott fel.” Vagy: „Ki tudná megszámlálni hányan is próbálták meg kisilabizálni ezeknek a mondatoknak az értelmét, hányan forgatták a könyvet éjszakákon át, s hányan töprengtek a Szellem mibenlétének rejtélye felett, holott az üzenet több mint világos. A Szellem lényege semmi egyéb mint a parancs örök teljesítése, vissza kell találjak önmagamhoz.” És így tovább.

Ám mi lesz akkor, ha elemeire szedem ezt a mondatot? Anagrammákra gondolok. A betűk felcserélésből új értelemegységek keletkeznek, s ezek egy történetet rajzolnak ki, amelyben a mondat végül visszatalál önmagához. Tehát, ha a téma:
VISSZA KELL TALÁLJAK ÖNMAGAMHOZ,

akkor a történet magának a mondatnak a története, vagy másképp, a reflexió útja önmagához. Lássuk tehát az első anagrammát!

MAGMA ŐSHAL LESZ. VÍZ ALJÁN LAKTOK.

Kicsit mintha Püthia szólna, de nem teljesen esélytelen az ügy: ez a kezdet, az élet keletkezése az óceánban, az ősnemzés. Az élet a vízben az első lépés a reflexió felé. Nézzünk még egyet. Ugrunk kicsit.

A MAG NŐ. VILLÁMHOZ SAJT, KASZA KELL.

Megint Delphoi, de nem reménytelen: már a szárazföldön vagyunk, ám ahhoz, hogy az agyban fény gyúljon (villám) munka kell. Állattenyésztés (tehén, tej, sajt), földművelés (kasza). Na még egyet. Megint ugrunk.

VAJH, AZ ISTEN KŐMALMA! SZOLGÁLLAK...

Ohó, ez már bizony az egyes szám első személy, az úr-szolga viszony, az alázat, s mellesleg a transzcendencia, a vallás, a sors (Isten malmai, amelyek lassúak, de még a követ is porrá zúzzák). És így tovább, és így tovább, míg meg nem érkezünk a teljes reflexióhoz, vagyis vissza nem jutunk az eredeti mondathoz, vagy szebben, amíg az eredeti mondat vissza nem talál önmagához.

No és a zenében? Legyen a módszer a következő: a zene alapanyagát a téma adja (Bridge mester dallama), amelyet szétszedünk és újból összerakunk. A mű maga egy hosszú folyamat lesz, amelyben a téma mindig jelen van, de önmaga s a hallgatóság elől még elrejtve. A folyamat motorja, hogy a téma visszataláljon önmagához.

A közeg adja magát: a zenetörténet, amelynek különféle stílusaiban a téma megpróbál önmagára találni. A darab egyfajta zenei evolúció lesz tehát. A téma mindig újabb és újabb alakot ölt, mindig másként, más szólamban, más szerkezetben szervezi újjá önmagát. A zenetörténet korábbi alakjait újra kell fogalmaznia, de nem megismételnie kell őket, nem is elvetni a régit, hanem magasabb szintre emelve megőriznie. A téma maga göngyölíti fel önmaga történetét.

Játsszon vonószenekar. Kezdetben, a téma bemutatása után, derengjen fel az út, érezzük át a történet komolyságát (Adagio), jöhet az első küzdelem az öntudatért (March), az első kísértés, elveszni a másikban, a szerelemben (Romance), majd a szenvedélyek, amelyek szintúgy a feloldódást kínálják (Aria Italiana), egy jéghideg perdülés, amely visszavet az öntudat útjára (Bourrée Classique), azután a könnyelműség, a lusta érzéki örömök kísértése (Wiener Walzer), majd a halálfélelem, a dobogó szív motorja (Moto Perpetuo), a halál (Funeral March) és a túlvilág (Chant) gondolata.

(Ez utóbbi tétel alább meghallgatható. Figyeljük csak meg a hangzást! Vonószenekar, de olyan, mintha ütőhangszerek játszanának: üveghangok és pizzicato. E kíséret előterében pedig egy angyalkórus szól: háromfelé osztott, szordinált brácsák énekelnek. Félelmetesen hideg kvartakkordok, minden lebeg a neonfényben. Igen, az odaátról van szó. Ott mások a fizikai törvények, a kíséret egy számunkra ismeretlen tér elektromágneses leképezése, a brácsák kórusa pedig az odaáti lét idegen hangszálainak rezdülése.)


S végül: a beteljesülés, Fugue and Finale. A teljes reflexió. Olyan fúga, ahol az újonnan belépő szólam és a kíséret csaknem ugyanaz, csak néhány apró eltérés van, mint ahogy a reflexió sem érheti utol sohasem önmagát. S a mindeneket ellenőrző és magába fogadó reflexió felett végre megszólalhat a téma, amely végül egyszerű koráldallamként visszatalál önmagához.

(Akinek ez az egész szerkezet ismerős, s azon töri a fejét, vajon nem a hegeli Szellem rejtőzik-e a zene mélyén, jó helyen keresgél. Talán nem is olyan valószínűtlen, hogy Britten olvasott Hegelt, ha lehetségesnek tartjuk, hogy tanára, Frank Bridge, akinek témáját a mű feldolgozza s akinek a művet Britten ajánlotta, kapcsolatba került az akkoriban elterjedt angol idealizmussal. Erre adat nincs, de hát hogy is lenne, ha még nem lelte fel senki, mert nem is kereste. De ne bajlódjunk ilyesmivel, egyszerűen csak hallgassuk meg a darabot. A zene úgyis magáért beszél, s aki teljesen feloldódik benne, az se féljen, hiszen a végén, legkésőbb a tapsnál, úgyis visszatalál majd önmagához.)