Szeretem, ha hivatalos vagyok egy vacsorára, most úgy tűnik, Melan Kholé, a Fekete Epe országa királyának udvarába. Előttem fekete trónterem, megterített asztal, öt „udvaronc” férfi a színpad-trónterem egyik felén, a másikon hölgyek. Az invitálás mindig is bensőséges dolog, a találkozásra hívás, valamiféle részvétel valamiben, s az izgalom, hogy lehet, nem értem, mi ez az egész, de tudom, része vagyok valaminek.

A Magyar Táncművészek Szövetsége idén áprilisban, a tánc világnapján Gergye Krisztiánnak ítélte az évad legjobb alkotója díjat, s nem véletlenül. A koreográfus most is utazásra hív, s mindig ezt is teszi, saját szavaival magánmitológiába, minden egyéni lét archetípus labirintusába. Most nem nekünk kell feloldódni a maga teremtette szakrális térben, hanem ő hatol belénk, árgus szemekkel nézi, átalakulunk-e egy kicsit önmagunk megismerése által. Igen, ez egy labirintus, színházi Ariadné-fonál. Az út régen kezdődött, szellem és test találkozási pontjánál. A köztünk és bennünk élő melankólia újra értelmezése a tét.

A szó eredeti értelmében a fekete epe (melan kholé) testi jellemző, de az ókori görög és más hagyományos orvoslásban a testi és szellemi tulajdonságokat nem választják el. S igaz az a megállapítás, hogy a testet sem határolhatjuk el mereven a természettől, a világ többi változását is ugyanazok az erők mozgatják, éltetik a belső szerveket. Hippokratész úgy gondolta, a külvilágból érkező hatások pszichológiai következményekkel járnak, mégis úgy vélte: belső folyamat, az életnedvek egyensúlyának megbomlása a felelős. Az egyik ilyen a túl sok "fekete epe" ("melaine chole") a szomorú, depresszív - "melankolikus" - temperamentum előidézője, ami a megbomlott harmónia következménye. (Ő alkalmazta a négy emberi személyiség típusra a flegmatikus, kolerikus, szangvinikus és melankolikus elnevezést.) Ezek szerinte a diszharmónia eredményei: a mikro- és a makrokozmosz egyensúlya megbillent, a rend (kozmosz) felbomlott, ilyenkor zavar áll be, és az érintett személy többé nem tud engedelmeskedni a mindenség és a saját sorsa elválaszthatatlan törvényeinek.

Úgy tűnik, Gergye Krisztián tisztában van ezzel az ősi megállapítással, ez a jegy az utazásra - önmagunkban, s véresen komolyan veszi ezt, egy spirituális önmegismerés talán, a művész-melankólia újra felfedezése és az, hogy a színházi tér most valóban szakrális, azaz nem homogén. Törések, szakadások vannak benne, ahol egyes részei minőségileg különböznek. (A hátra komponált hosszú asztal, a két széksor, mint valami kerítés). A gyönyörűen megkomponált zenék, requiem-fragmentumok Philipp György szerkesztésében és előadásában, már terített szőnyeg, egyenesen a terem közepébe. A requiem (gyászmise) mint zenei műfaj csaknem minden tétele elhangzik, mégis itt azt érzem: az életet lehet keresni. Egy non-verbális meghívó szövegével részei leszünk az örök ellentétpár, a fekete és fehér békés küzdelmének.

Itt most nincsenek színek, a szivárványt fekete-fehér fotón láthatjuk, a leghatásosabb mosószerrel mosták ki - a művészi ideákkal. Digitális áthallások útján csak a székülőkék, az asztalon lévő almák, ás a rendezői balon hátul lévő Ős-willendorfi-vénusz-anyából kijövő vagy anyára mutató vezérfonal-pálcák vörösek. Történet-dramaturgia a szó igazi értelmében nem vezet engem (nincs is), igaz, nem is kell, bár keresem, kutatom a szakralitás tárgyát, miféle istenség(ek) közé cseppentem. De ez most nem is lényeges, valamiféle udvari tánc-történés, szigorú rendbe állított koreográfia, erősen szimmetrikus expresszivitással. Férfiak, nők most-nem-ellentéte, két hatalmas image-kép hordozása pálcákkal való mozgatása (ami néha kicsit nehézkessé sikerült), talán rólunk is szól. A szakrális zenével átitatódott tudatunkkal, mi is felnyitjuk a bennünk rejlő fény-árnyék történéseket. Úgy nyílunk ki és vissza, mint a mobilis balettpadló négyzetei (mert alatta fehér a létezés színe), hol keresztalakban, hol lineáris formában, az emberben rejlő profanitás-szakralitás szeleteiben. Itt még az udvari bolond is, sőt, az asztalra kiömlő áldozati bor is fekete. Hol a király s a királyné? Fényt ide, fényt - mondom magamban, mert a lelkem ez után kiált. A hátsó ajtó kinyílik, a Fény beáramlik, meghajol mindenki (mint most) s én is, érzem ez az előadás legerősebb pontja, s tudatják velünk, a bennünk lévő sötétséget csak ezernyi lux-szal lehet kioltani. Nekem itt már jöhetett volna a tapsrend (ami szintén kiválóan meg volt komponálva), utána kissé hosszúra nyúlt a levezetés.