Izzik az UVB a tarkómon, hiába nyomtam rá kétujjnyit a gyerek méregdrága víz- és mindenálló napkréméből, elképesztő a sugárzás, a bicikliútra rásül a gumi, meg az óriáshangyára leső izgatott gyíkok. Szezon előtti csend: levél se rezdül. Majd csak a hétvégén csattannak a spaletták a bisztrók, büfék, imbiszek ablakán, és fortyogó vénusz olaj habjaiból előlépnek az eddig téli álmukat alvó, hűtőládák mélyén hibernálódott hekkek, burgerek, előregyártott rántott sajtok, és a karfiolok is, hátha a németje vega.

Egy-két pionír azért akad, inkább a helyi horgászerőket kiszolgálandó, aranyászok, fröccs, és az elmaradhatatlan szlovák pamelaandersszonnal reklámozott korall fagyi. Van kapás? Nahát, az van, ősöreg betelepített tájidegen busatetemeket sodor a víz. Ezek a gigantikus halak sosem akadtak horogra, nem mintha kellettek volna valakinek, mert ízük mint a parafa, de most a hirtelen felmelegedéstől infarktust kaptak, és a bűzlő halhullák vígan ringanak a sás ölén. De ívik a küsz, dorozsmás a dévér, és most először, a homokozó mellett, az EU-kompatibilis plasztikkastély árnyékában megpillantom a fehér herceget.

Már a tartásán látszott, hogy száműzetésben van. Apja, a gonosz király, és anyja, a borzalmas mostoha űzte el őt, ezért húzza be úgy a nyakát, S-alakban, de a lépte oly méltoságteljes, oly kirov balett, hogy rögtön tudod: ő az úttörőkorszak bélyeggyüjteményéből a Nagy Kócsag. Akinek a rezervátumban lenne a helye, a kárókatonák és csérek közt, mit óvatoskodik ez itt, szezon előtt a plázson? Kapom a gépet, de ő meg szárnyra, bizalmatlanul pillogva elvitorlázik az esti harangszóval.

A korai táborozók vacsija megfőtt, trópusi felhőtlen sarkvidéki menzaalkony lepi el a partot, ébredeznek a sünök, indulnak szétturni a vasútállomás szemeteseit. Denevér cikkant, és bezörög az utolsó tapolcai személy. Nyár lesz hamar.