Igaza volt Schillernek. Ő megálmodta „Az örömhöz” című ódát (eredetileg A szabadsághoz), Beethoven dallamokba kottázta, de 27-én este megvalósult, emberek! Minden ember egyként testvér, Merre könnyű szárnyad leng. Az álmok és eszmék néha valóra válnak! Most egy kis keserű-negédes szarkazmussal írom e sorokat, miközben egyik szemem sír, a másik röhög.
Tartozom e rangos esemény hivatalos közlésével is. Budapesten rendezték meg május 24. és 28. között a II. New Generation Nemzetközi Ifjúsági Balett és Kortárs Tánc Versenyt, amelyre 18 országból 150-en neveztek be. A versenyt első alkalommal 2006-ban tartották meg Győrben azzal a céllal, hogy a tehetséges ifjú táncosoknak lehetőséget adjanak a bemutatkozásra és a továbbfejlődésre, valamint hogy nemzetközi szakmai fórumot teremtsenek. A Nemzetközi Ifjúsági Balett Egyesület azzal a céllal alakult meg 2005. augusztus 5-én, hogy fórumot teremthessen minden, olyan balett és tánc eseménynek, ami kifejezetten a fiatal táncművész növendékeket és pályakezdő művészeket támogatja, és segíti fejlődésüket a szakmán belül. Nagy hangsúlyt szeretnének fektetni a nemzetközi kapcsolatok megteremtésére a táncosok, mesterek, koreográfusok között. Feladatuknak érezzük azt is, hogy figyelemmel kísérjék az iskolákból frissen végzett növendékek útját, lehetőségeiket az elhelyezkedésre és segítséget nyújtani a számukra ebben az útkeresésben. Minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy azt a kapcsolatot, ami az iskolák, és az együttes vezetők között van, tovább erősítsük, de még inkább szorgalmazzák, hogy az egyéni ismeretség létrejöjjön. Ennek érdekében szerveztek nemzetközi ifjúsági balett és kortárstánc versenyt immáron 2. alkalommal, lehetőséget teremtve arra, hogy felmérhessék tudásszintjüket, megmutathassák magukat a szakma jeles képviselőinek bízva abban, hogy később akár szerződéshez juthatnak.
A „leggyönyörűbb” az volt, hogy a schilleri örömóda szavai és Beethoven dallama motoszkált a fejemben egész idő alatt. Meg egy adag visszafojtott düh és elkeseredés. Hogy miért? Két percenkénti átlagsebességben fiatalok száguldoztak a színpadra fel s le. Hiába, kicsit gyárszerű már most ez. „Szokják meg”, mondod. Nem, ne, ezt így ne. Pláne, hogy azt kell megélniük, hogy egy kaptafára készültek. Mindenkit enyhén reszketős szpíker hangja szólított, végül is megvalósult a Nagy Álom (Hallod, Schiller és Ludwig van Testvér!) - mindenkit Nambör-nek hívtak. Testvérek, családtagok ez az, legyünk egyek! Nambör forti, nambör tventi és így tovább. Magyarul a Versenyző család népes gyerekserege vett részt. 25-ös Versenyző, meg 12-es Versenyző. Ez az, nem kell a régi! Le a falakkal, jöjjön az új! Világ Számai, egyesüljetek! Új generáció, új névvel!
Félreértés ne essék, nagyon örülök magam is ennek a kezdeményezésnek, annál is inkább, mert három gyerekem van s már látom a művészi csírákat kibontakozni bennük. Ki és hogyan öntözi majd - rajtunk áll. Előfordulhat bárhol, mint nálunk is, én ugyanúgy álltam apám elé 1988-ban: „Apám, művész akarok lenni” (azóta erről nem beszélget velem), mint a nagy fiam, aki letett az állatorvosi álmairól és gitáros-énekes akar lenni. Mit mondjak erre, sok szerencsét. Ha az Isten vagy az Élet úgy akarja, hát lépjenek ebbe a rögös-szép folyóba, hánykolódjanak a tengeren ők is, de nekünk kell előkészíteni a bárkákat, elmagyarázni, miért van egyes hajókon fekete lobogó, s meg kell tanítani nekik, mire valók az evezők. Csodás tehetségek (mint most itt is), fantasztikus karakterek, akik fontos jegyet hordoznak - nekik van NEVÜK! Lengyel Benjámin, Simon, Samu.
Az első ciklusban klasszikus halfogás volt, azután egy kis szünettel a modernek ideje. Az utóbbinak örültem, hogy ennyi teret kapnak s megmérettetést, bár általános érzetem volt, hogy a táncot zenére kell „csinálni”, mert az ezt jelenti, de minden rossz érzetem ledőlt, amikor valaki (bocsánat, de a neve titokban marad), Nambör Tudomisén, rovarként mozgott és rovar zörejeket is használt zene gyanánt, s utána még egy tárgyat is előteremtett (mert az általában nem volt) - egy nagy labdát. Ez az, végre valami egyedi s más! Nem volt különleges, mert most nem ez volt a cél, csak izgalmasan kísérletező. Csak így tovább! Nambör Hogyishívják egy fiatal fiú volt, aki a 70-es évek alternatív megoldásával kísérletezett (nincs új a nap alatt), a hangszóróból megszólaló szövegre építette a táncát. Mindenképpen elismerést érdemel. Hajrá! Ez egy nehéz szakma, a többiekben is „mozgott” valami, de a koreográfia elgondolásával és előadásmódjával már falakba ütköztem. Nem baj, minden kezdet nehéz, de egyszer csak lesz valahogy.
És engedtessék meg a szubjektív hang, mert a szavaim nem a kritika szigetén születtek, hanem a szeretet hullámhosszán. Nincs sajnos információm a koreográfiákról, ki készítette, s hogy ki adta elő, az már ugye nem fontos? Ez lehet, hogy az én hibám, mert nem vettem meg az 1000 forintos műsorfüzetet(!). Engem most igazán az sem érdekelt, kik a zsüri tagjai, Frédéric Olivieri ( La Scala Ballet School), Kathryn Wade és Jay Jolley (Royal Ballet School), Keveházi Gábor (Magyar Nemzeti Balett), Kiss János (Győri Balett), Juronics Tamás (Szegedi Kortárs Balett), Földi Béla (Budapest Táncszínház), Szakály György (Magyar Táncművészeti Főiskola), és az sem, miféle díjakkal jutalmazzák őket. Ezek fontosak és jelentőségteljesek mindenképpen. De én most a szubjektív néző vagyok, van szűrőm, s küszködöm a szakmai izéimmel, hogy most az ajtón kívül az egyébként drága büfében maradjon. Nekem most a Pilinszky-féle „hic et nunc”, az itt és most élménye kell. Csak ők és mi, a nézők. Ezért volt nyilvánosra hirdetve, nem?
Véget ért a közel négy órás válogatás, a végén szerettem volna bemenni hozzájuk az öltözőbe és elmondani nekik, hogy nem minden tánc középen kezdődik, s a klasszikus balettban sem az a fontos nekem, ki hányszor és mennyit forog és ugrik, bár nekem nem szólt másról most sem (de lehet, hogy ez a követelmény). Látszódott sokakon, kis próbaterem-tóban készültek és kitették őket a nagy színpad-óceánra. Sokszor ezzel nem tudtak mit kezdeni. Hogy a térnek vannak hangsúlyos és hangsúlytalan pontjai, s nem akkor kezdődik egy koreográfia, amikor berohannak, vagy jönnek a Térbe. Jelenlét, térérzet, dinamika a pillanatok érzékennyé tétele. Hogy a szemek, a szemek, ott dől el minden, meg a kisugárzás, meg a duende. „Majd beletanul a rutinnal”, mondod. Én erre, „azt nem lehet elég korán kezdeni, mert azután agyontechnikázzák s az is eltűnik, ami volt”.
Kedves szervezők, köszönöm az élményt, hogy vannak tehetséges halak, akiket ki lehet horgászni ebben a zavaros-vízű életnek nevezett valamiből, jövőre megint eljövök. Talán lesz nosztalgia még és régimódi Nevek, amik mögött csodás homo-ludens-személyiségek húzódnak.
Ajánlott irodalom:
Jean-Georges Noverre: Levelek a táncról
Doris Humphrey: A koreografálás művészete
