Megérthetik, hogy a heti téma egyszerűen kihagyhatatlan számomra, hiszen Hrabal feltétlen tisztelőjeként és a cseh kiskocsmák átutazó törzsvendégeként tudom és vallom, hogy nincs jobb szellemi-lelki-fizikai önképzőkör, mint ama cseh kórság, amelyet a helyi lakosság nagy része űz, és amelyben a csehek verhetetlenek évek óta.
A kocsmalátogatás és a sörfogyasztás bonyolultabb dolog ennél, ez nem csak a szomjról szól, hanem benne van a létszomj is, az U Báby kiskocsmában a legöregebb törzsvendég Petrovics bácsi, az „Öreg”, aki tavaly ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, amolyan krumlovi Pepínke ő, aki minden csütörtökön hétkor megjelenik a törzsvendégek asztalánál, előhalássza gyűrött cigarettásdobozát és megrendeli az első sörét,...azt mondták hatvanéves koromban az orvosok, hogy ha naponta csak egy-két korsóval iszom és csak pár szál cigit szívok el, nyugodtan eléldegélhetek akár százéves koromig is, úgyhogy osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy inkább megiszom naponta hármat-négyet és pár szállal többet szívok, minek száz esztendeig élni, egy idő után már minden csak ismétlődik, az ember az elején még örül, hogy ez is volt már, meg az is, legfeljebb más sorrendben, aztán unni kezdi, de én még elégedett vagyok, a fogaimat persze ma is otthon felejtettem, de az asszony úgyis utánam csattog majd vele, ötven éve élünk együtt, ez is volt már, az is, legfeljebb más sorrendben, mostanában mindig ki van akadva, hogy micsoda alak vagyok, hogy randán beszélek, meg hogy sokat, de hát nem vagyok én pap, hogy szépen beszéljek, és szerzetes sem, hogy keveset,
tudják-e azt, honnan ered a tisztelgés, na én elmesélem, Nelson admirálist egyszer kitüntette az angol királynő, aki olyan randa volt, hogy az admirális úr látni sem bírta és tenyerét a szeme elé tette inkább, aztán, hogy ezt a szégyent udvarilag udvariasan megmagyarázzák, hát kitalálták, hogy ez tulajdonképpen tiszteletadás volt, tisztelgés, mellesleg ez a Nelson admirális Krumlovban is járt ám, hozatott nekünk egy harangot, messzi földről, és azóta is kongatják ezt a harangot a Szent Vitusban, amely egyébként kong az ürességtől, merthogy Csehországban nagyon kevés a böcsületes, templomba járó hívő, de hát ez nem is csoda, egyszer voltunk bátrak a történelemben, aztán mi lett a vége, máglyarakás meg ellenreformáció, és persze kivégzések, és még a szépséges templomainkat is kicsicsázta a barokk özön, így lettünk Husz hős nemzete helyett Svejk svejkelő népe, én sem vagyok bátor ember, de azért kétszer megszöktem a Gestapó karmaiból, másodízben oroszokkal találkoztam az erdőszélen, akik kezembe nyomtak egy géppuskát, ha követnének, használjam nyugodtan, aztán ott is hagytak integetve, én meg ki akartam próbálni azt a fegyvert, és egyetlen jól irányzott sorozattal sikerült kiütnöm majdnem a teljes fogsoromat, úgyhogy az asszony már elég régóta hordja utánam, mindig utáltam a fegyvereket, így aztán a kisasszonyokkal szemben is védtelen voltam,
amikor az elsővel randevúztam, hát fogott és letepert és én nem értem vissza időben a munkahelyemre, de ő megígérte, hogy szerez nekem igazolást, én meg el sem olvastam, mert a védtelenség egyik jele a bizalom, odaadtam a főnökömnek, aki ránézett és felordított, ki van rúgva, na persze, az a kisasszony nővér volt a kórházban és az igazolásban az állt, hogy szabályszerűen megjelentem a szokásos féléves nőgyógyászati kivizsgáláson, mellesleg a gynekológusok mind perverzek, hiába tagadják, persze én is perverz vagyok, legalábbis az asszony szerint, amikor megismerkedtünk, tél volt, és én hazafelé baktatva a hóba írtam a nevét, pedig nem volt könnyű dolog, Ludmilla a neve, egy Hana vagy Lea egyszerűbb lett volna, de mindegy, és én nagy naívan arra számítottam, hogy ettől meghatódik és hogy legközelebb együtt hazasétálva a kocsmából majd tartja azt az én akkor még szinte hegyezetlen ceruzámat és együtt rajzoljuk a hóba szerelmünk jelképét, a hatalmas szivet, de ő elborzadt még a gondolatra is, ma pedig, amikor öreg vagyok és reszketeg és megkopott ceruzámmal már az írás is fájdalommal jár, egyebekről már rég nem is beszélek, szóval mindig utánam kiált a vécébe, hogy Öreg, legalább a deszkát hajtsd fel, ha már nem tud célozni, és olyankor mindig eszembe jut az az első este, és hogy ha akkor segített volna, talán öregkoromra pontosabban tudnék célozni, na mindegy,
szerintem a jó pap is holtig tanul, a kocsis meg holtáig káromkodik, teszi mindenki a maga dolgát, így kerek a világ, jól néznénk ki, ha a papok holtukig káromkodnának, a kocsisok meg egyetemi professzorként halnának meg, de azért azt megjegyezném, hogy én a legtöbbet saját magamtól tanultam, meg itt, a kocsmában, nyilván ezért voltam bukott diák, erkölcsből pedig mindig kettesem volt, pedig ebben az egyben a világot próbáltam követni, és azt meséltem már, hogy egy buddhista tanító szerint, akivel a főtéri önkiszolgálóban kanalazgattuk a pacallevest, szóval hogy szerinte én csak száműzetésben vagyok itt, ezen a világon, legalábbis mostani életemben, hát nem tudom, de tény, hogy akkor ez a száműzetés is remek dolog, szerintem végsősoron mindannyian száműzöttek vagyunk, űznek minket a földi numerák, aztán meg az égi elszámolástól való félelem, én is félek egy kicsit, egy kicsit mindenki fél, még a legateistább fanatikusok is, de a kezem nem azért reszket, az az öregség, de én ebből a reszketésből is játéékot csinálok, komoly játékot,
jól figyeljenek, itt van három kerek söralátét, kettővel közrefogom a harmadikat és pörgetni kezdem, na ezt csinálják utánam, ha háromszor átpörgetem, ihatok még egy korsóval, csak a kezemet nézzék, sikerült, még egy Gambrinust kérek, kisasszony, és akkor most elmesélem azt a történetet, hogy...