Minden tanár frontharcos, különösen azok, akik kicsikkel foglalkoznak. Elvont problémákkal bíbelődni, könyvtárazni, kutatni biztonságos, könnyed elfoglaltság. Mint a hátországi szolgálat a háborúban. De felelősséget vállalni nap mint nap azzal, hogy a következő generációt neveli az ember, irgalmatlanul nehéz.
„József (31) egy héten két délután is szabad. Ilyenkor otthon marad és összegyűjti a környék kisgyerekeit. Már várják mindenhol. Elindul a megszokott útvonalon, csönget, kinyílik az ajtó, jön a gyerek, s már mennek is tovább a következő címre. Úgy nő a csapat, mint a hólabda, míg csak mindenki összegyűlik. Ha jó idő van, a parkba sétálnak el, ha rossz, a kultúrházba, ahol József, láss csodát, kapott egy kis termet.
Először kicsiben kezdte. Ismerősök kérték meg, hogy vigyázzon a gyerekekre, majd a gyerekek révén újabb ismerősökre tett szert, akik ugyancsak megkérték. Hamar kiderült, mindenki örülne, ha valaki foglalkozna a környéken lakó gyerekekkel, úgy együtt, csapatosan. Olyasvalaki, akire odahallgatnak. Csak talán egy kicsit másképp.”
Ránézek Csicskára. Nem reagál, csak bámul a semmibe. Folytatom az olvasást.
„Módszere igen egyszerű. A foglalkozások középpontjában a figyelem fejlesztése áll. A gyerekek maguk készítette hangszereket szólaltatnak meg, maguk alakította szerepjátékokat játszanak, saját maguk által kialakított táncokat táncolnak. Közben lankadatlanul figyelnek egymásra, kicsik a nagyokra, lányok a fiúkra, ennyi az egész. Nem az a fontos tehát, amit tesznek, hanem az, ahogyan teszik.
Ám egyáltalán tanításnak lehet nevezni József tevékenységét? Nos, önmagában szemlélve talán nem. Ha azonban szemügyre vesszük élettörténetét, megváltozik a véleményünk erről.
József valamikor tanár volt. Míg ki nem ugrott. Ő úgy mondja, dezertált a frontvonalból. Pedig nem kevés ideig állt helyt. Fiatalon kezdte, hiszen ahogy mondani szokás, Józsefben már igen korán megfogalmazódott a gondolat: tanítani fog. Hamar diplomázott, Szegeden, s munkába állt. Szerencséje volt, jó helyre került.”
Te Szegedre jártál, kérdezem Csicskát. Nem válaszol, csak türelmetlenül int, hogy tovább.
„Az idő telt s felütötte fejét az elégedetlenség. Egyre nehezebbé vált helytállni az első vonalban. József sokszor használja ezt a háborús metaforát. Szerinte minden tanár frontharcos, állítja, különösen azok, akik kicsikkel foglalkoznak. Elvont problémákkal bíbelődni, könyvtárazni, kutatni biztonságos, könnyed elfoglaltság. Mint a hátországi szolgálat a háborúban. De felelősséget vállalni nap mint nap azzal, hogy a következő generációt neveli az ember, irgalmatlanul nehéz. Különösen akkor, ha a tanár alig kap társadalmi támogatást, s még inkább akkor, ha még ezen felül úgy is érzi, munkájának alig van látszata.
József tehát, hosszas vívódás után, abbahagyta. Nem akart már változtatni a világon. Önmagát kívánta megmunkálni. A felvilágosodás eszményét odadobta tehát a megvilágosodásért. Bezárkózott, külsődleges és belső értelemben egyaránt. Mestert keresett és talált.”
Aha, ez már ismerős, gondolom magamban, de nem szólok.
„A találkozás azonban meglepő eredménnyel szolgált. József a mester hatására nem megvilágosodott, hanem olyasmi történt vele, amire egyáltalán nem számított: bezárkózását lassanként feladva visszatért a világba. Rájött, hogy nem vonulhat ki, neki bizony tanítania kell. Csak a megfelelő formát kell megtalálnia hozzá. S amikor rájött a megoldásra, végre megkönnyebbült.
(Arról, hogy a mester hogyan és mivel hatott rá, József nem szívesen beszélt, nem is erőltettem. Annyit árult csak el, hogy sajátos tanról van szó, ha ezt egyáltalán tannak lehet nevezni. Mindenesetre nem állít eszményeket követője elé, sőt még csak nap nap utáni munkát sem követel. Nem ígér megvilágosodást, ám mégis döntő mentális és egzisztenciális hatást gyakorol: átalakul a gondolkodás, és a hozott elemekből valami egészen más épül fel, mint arra bárki is számítana.)
József világosan belátta, hogy csakis akkor van a helyén, ha tanít. Még pontosabban: lehetetlen számára nem ’taní-tani’. Ha úgy, ahogy most tanít, akkor úgy. Ha ez majd nem megy tovább, másképp.
S ennyi az egész? Igen. Józsefet nem állítjuk követendő példának senki elé, egyszerűen közreadjuk történetét, mint tényt. Hogy mindenki lássa, ilyen is van.”
Hisz ez remek, kiáltok fel, de ahogy ránézek, máris megértem, hogy nagy baja van. Én persze még nem ocsúdtam fel: nahát, ezt tényleg nem gondoltam volna róla! Egyszerűen nem is értem, mi a gondja. Jó, rákérdezek.Hát nem látod, kiált fel, teli van tömve az egész ilyen-olyan rejtett utalásokkal, a nevem és a szegedi tanárképző kapcsán, meg ez a „TANÍ-TANI”, csak hát mi közöm nekem ehhez? Én aztán nem akarom egész népemet se középiskolás fokon, se máshogy. Azokkal van dolgom, akiket ismerek. Most meg majd mindenki elvárja tőlem, hogy ilyet meg olyat produkáljak, csodagyerekek kerüljenek ki a szárnyaim alól, holott nem azért csinálom. Miért nem lehet csendben, a sarokban, sőt a sarok mögött egyszerűen csak tenni a dolgunkat? Miért kell mindent tudtul adni, kielemezni, hozzáasszociálni, beléfantáziálni?
De Csicska, ez egy szerény, egyszerű cikk, ami, ha neked talán nem is használ valóban, másnak fontos lehet.
Túrót, sziszegi, aki olyan mint én, az anélkül is teszi, amit kell, hogy tudna rólam, aki meg nem olyan, azon úgy se változtat semmi. Megyek, és igyekszem a jövőben elvilágosodni. De annyira, hogy soha senki még csak a színemet se lássa. Hátha akkor nyugodtan tehetem majd a dolgomat.
Azzal faképnél hagy.
Jó, jó. Végül is valóban van valami abban, amit mond. De akkor miért viszi el magával mégis azt az újságot?
