Lajtha László Koncertszonátája nem pusztán virtuóz versenydarab fuvolára és zongorára. Azzal, hogy átértelmezi és megújítja a versenyművek hagyományos mozzanatát, a kadenciát, sajátos perspektívából láttatja a szabadság és a kötöttség, az egyén és a közösség, az önmegvalósítás és a konformizmus dilemmáit.

A szólóban megszólaltatott zene nem követel figyelmet másokra. Teljesen szabadnak persze nem mondható, hiszen az előadót kötik a mű zenei sajátosságai, előírásai, az interpretációs hagyomány, a hangszer sajátosságai, és így tovább, de a megszólaltatásban másokhoz nem kell alkalmazkodnia. A szólista szabad.

Az együttzenélés azonban tájékoztató jelzésekre szorul: minden résztvevőnek tisztában kell lennie, mit csinálnak, hol, hová tartanak épp a többiek. E jelzések lehetnek zenén kívüliek, ilyenek például egy vezénylő kéz jelei, de lehetnek magában a megszólaltatott zenében is: egy állandósított ritmus például, amelyre a zenészek úgyszólván ráülhetnek. A közös muzsikálás tehát alkalmazkodást követel a zenésztől: senki nem mehet a maga feje után, hiszen a zenemű csak mások közreműködésével szólalhat meg. A kar tagjai meg vannak kötve.

Az európai zenei hagyomány egyik sajátos formája a versenymű, amelyben egy (vagy több) hangszeres szólista zenekari háttérrel szólaltatja meg szólamát. A szólista, még ha vezényli, irányítja is a mű előadását, oda kell figyeljen a kísérő muzsikosokra, ha más nem azzal, hogy számukra látható és érthető módon jelzi az előadás megszólaltatási kívánalmait. Ha pedig karmester áll a zenekar élén, a szólista értelemszerűen figyelembe kell vegye a dirigens jelzéseit. A versenymű szólistája ennyiben meg van kötve.

Súlyos fogalompárok bukkannak elő: szabadság vagy kötöttség, individuum vagy kollektívum, önmegvalósítás vagy konformizmus. Szóhoz juthat-e ezek egyike anélkül is, hogy ne kell feláldoznunk a másikat?

A versenymű kialakult formája e dilemmák kiegyensúlyozásra törekszik: a szólista kötöttségéért, közösségbe tartozásáért és alkalmazkodásért kárpótlásul egy (vagy több) helyen is teljes szabadságot ad neki. Ez a kadencia. Nélküle elsikkadna az a hangzás, amely a szólóelőadás legsajátabb jegye, nem jutna szóhoz a feltétel nélküli, egyéni szabadság.

Mielőtt tehát a versenymű adott tételének témája ismét megszólalna a visszatérésben, s teljes zenekari pompájában újból megmutatkozna a kollektívum, a szólista lehetőséget kap, hogy az addig megszólaltatott zenei elemek virtuóz újrakombinálásával mintegy felszítva a várakozást, előkészítse a visszatérést, vagy máshonnan, a zenei motívumokban rejlő lehetőségek kibontásával betetőzze az addigiakat. A kadencia maga a szabadság, az individualitás, az önmegvalósítás.

A hagyomány szerint a kadencia alatt a kísérő szólamok szünetelnek, másként, a szólóhangszer ilyenkor teljes csendben szólal meg. A kottában a kísérő szólamokban azonban nem egyszerűen szünet áll, hanem a szünetjel feletti „korona” egyértelművé teszi: a ritmus kötöttsége felfüggesztve, a szólista szabadon bánik az idővel és a gondjaira bízott zenei anyaggal.

Lajtha koncertszonátája ezt az évszázados hagyományt töri meg, méghozzá egészen egyedülálló módon, újszerű megoldással merőben eredeti egyensúlyt találva.

A Koncertszonáta fuvolára íródott, zongorakísérettel. A darabban a szerző a kamarazenei attitűdöt, amelyben a mű megszólaltatásában részt vevő szólamok egyike sem rendelődik a másik alá teljesen, tudatosan háttérbe szorítja a koncertáló hangvétel érdekében: mindent a fuvola visz, a zongora alig-alig kap melodikus anyagot, szerepe a kíséretre korlátozódik.

Cserébe azonban akkor is megszólal, amikor a hagyomány szerint csendben szünetelni kellene. Vagyis, a kadenciában.

Az első tétel címe „Entrée avec deux cadences”, „Kezdet két kadenciával”. Formája, s ez egy lényeges pont: induló. Könnyen felismerjük, ez a menettempó. Márpedig a menetelés maga a kötöttség, a kollektívum, a konformizmus apoteózisa. A marsban nincs szabadosság, nincs félrelépés, az individuum maradéktalanul fel kell oldódjon a közösségben.

Merész választás, hogy Lajtha éppen erre az alapra építi versenyműve nyitótételét, hiszen mintha lehetetlen feladatra vállalkozna. A két hangszer közösen épített menetélése a kölcsönös alkalmazkodás jegyében zajlik, ezzel nincs is semmi probléma: a fuvola lényegében figurázza, körülírja, variálja, színesíti az induló zenei anyagát. Ám mi lesz a kadenciával?

Vagy megáll az induló, ami persze nonszensz, s így sérül a közösség, vagy kimarad a kadencia, azaz sérül az individualitás, s a szólóhangszer nem élvezhet teljes szabadságot.

Nos, a megoldás felemelően egyszerű. Lajtha olyan kadenciát ír elő, méghozzá kétszer is, nyomatékosítva megoldását, amelyben a virtuóz, szabadon előadott fuvolajáték hátterében végig ott dübörögnek ostinatoszerűen a menetelő lábak. A zongora tehát nem szünetel, hanem viszi tovább a marsot, a szólóhangszer mégis teljes szabadságot élvezhet. Szabadság és kötöttség egyszerre szólal meg, egyén és közösség nem disszonál, az önmegvalósítás nem az alkalmazkodás ellenében nyer teret. Az ellentétek új, magasabb egységben egyesülnek.

Elképesztő. A szellem szabadságát nem húzza keresztül az uniformizált lépések dobogása, hanem még inkább érzékelhetővé teszi azt. De a másik perspektívából is van mire rácsodálkozni: a marsot nem ingatja, nem ingathatja meg az egyéni szabadosság. Az egyenletes, állandósított ritmus beül, felszívódik, szinte észrevétlenné válik, s efelől hallgatva, a szólóhangszer szabadsága éppen a kötöttség szükségességére világít rá. Lajtha kadenciája tehát feloldani látszik szabadság és kötöttség, egyén és közösség, önmegvalósítás és konformizmus konfliktusát.

Filozófiai értelemben ez persze nem megoldás. Az is bizonyos, hogy a műnek, bár 1958-ban íródott, szándékos politikai üzenete sincs, nem foglal állást sem az individualizmus, sem a kollektivizmus mellett. Ezeket a gondolati tartalmakat csak mi olvashatjuk bele a műbe, bár talán nem teljesen jogosulatlanul. De ne is ezekbe az irányokba tekintgessünk. Lajtha tulajdonképpen nem is megoldást ad, hanem csak megmutatja, hogyan jelenhetnek meg feloldhatatlan ellentétpárok az egységesség és a harmónia hatását keltve, méghozzá anélkül, hogy egyiket a másik érdekében fel kellene áldoznunk.

Ez pedig több mint elgondolkodtató: talán a zene olyan nyelv, amelyen ha sikerülne megfogalmazni legalapvetőbb elméleti és gyakorlati problémáinkat, azokat kompromisszummentes megoldáshoz segíthetnénk.