Nem rég került fel kicsiny kis szájtunkra a nemzeti 11-ünk, amiben valóban vészharangokat kongatunk a kultúra katakombáiban járva, mert hiszünk a feltámadásban, bár még nincs itt szerencsére a temetés pesszimizmusa. Ez átöleli a kulturális élet minden vetületét s engem is sok gondolatra sarkallt.
Ezt a cikket állva vetem papírra egy pék bolt enyhe félhomályában, én még gyakran használom a papírt, szeretem mikor hallom, ahogy a tollam betűket kanyarít a fehér tengeren. Előttem friss kapucín s egy Csontváry könyvet lapozgatok. A pénztárcámnak kellemes, az eszmei értékének megalázó áron bukkantam rá egy félig poszter, félig képeslapboltban. Leértékelt áru!
Háromnyelvű, talán azért, hogy német és angol nyelvű turisták is ráakadjanak egyszer s megtudhassák ki is az a mi Csontváry Kosztka Tivadarunk, mielőtt feledésbe merülne. Rengeteg „gondolat bánt engemet” amúgy is de ez felerősödik még jobban a közelgő könyvhét kapcsán.
Emlékszem gyerekkoromban nagyon kíváncsi voltam, mint az a szovjet rajzfilm hőse „mindent tudni akarok” elve alapján. Állandóan apámat kérdeztem, ő volt a mintám, mint intellektuális, művelt ember. „Menj oda a könyvespolchoz, s nézd meg”. – mondta. Rémesen idegesítő volt, miért nem válaszol, hiszen tudtam, hogy tudja a választ. Idegesen, kissé bosszankodva, de a könyvespolcokon töltöttem a tini éveimet is. A betűk komótosan magukba szívtak. Apám szívós türelemmel a könyvek világához szoktatott. Így lett a mi kis 46 négyzetméteres lakásunk az én önképzőköröm.
Rengeteg könyv volt, mindenféle témában s ez azt eredményezte, hogy a grund sokkal később szólított a játékra. Rajzoltam régi mesterek rézkarcait, óraszerkezeteket, állatokat. Bevonultam kicsinyke szobámba Verne Gyulával meg a Bőrharisnyával és társaival, még enni is elfelejtettem. Szabadjára engedtem a fantáziámat, s ezt nem vette el tőlem senki. Éreztem, az életet, amit élek túl rövid arra, hogy megismerhessem a környező világot. Honnan jött és hogyan keletkezett, miért vagyunk s egyáltalán meg kell-e mindent érteni? Nem volt kíbord, csak-egy-kattintás és kész-világa, nem volt csali-horog, hogy fennakadhassak a világhálón. Nem értettem apámat miért nevezték bibliomán embernek.
Az otthoni s később a környékbeli könyvtárak voltak akkori szentélyeim. Úgy voltam, mint Erasmus, aki azt mondta: „Ha akadt egy kis pénzem, rohantam könyveket venni, s ami megmaradt a pénzemből abból vettem ennivalót. Antikvárium (ami még mai kedvenc helyem) 50-60 Ft-ért Leonardo képeivel teli könyv (fekete-fehér képekkel?!), Olcsó Könyvtár könyveivel a farzsebben, kissé rongyos verseskötetek világa. Igen a betűk szeretete. Tényleg mi jut eszünkbe először arról, hogy betű. Ábc, írás, talán írott törvény, civilizáció alapja, talán olvasás, mostanság letölthető font-ok új mappába, talán a kíbord a laptopon?
Ami Kocsis Péter írótársamnak a cseh kocsmák szellemi közege, az nekem még mindig a kávéház. Én szeretem a gondolataimat kicserélni másokkal, vitázni, meg élettörténeteket meghallgatni, ezért nem látogatok vitafórumokat, s nem írom be a keresőbe „élettörténetek”-et a neten. Még mindig szeretem a fész-tu-fész „szembe babám ha szeretsz” elvét. Live-show! És igen kimondom, leülni emberekkel mindegy, hogy hol és ő én általam s én őáltala-képzőkör tagjává válni. Ne érts most félre, nem a net ellen beszélek, csak megkopott szellemi értékekről, van-e még otthoni könyvtárad, ahová nem ér el a mesterséges intelligencia, vannak gondolataid amit kicserélnél a barátaiddal két rohanás között, egy ma már csendesnek nem nevezhető, méregdrága árakat kínáló kávéházban, s viszel-e magaddal egy jó könyvet s az orra alá dugod „ezt el kell olvasnod”, s nem azt vágja rá „mennem kell, de azért köszi”, s te tudod, hogy már azt is elfelejtette, hogy miről diskuráltatok.
Információval telített terhes világunkban és gyakran fennakadva a világhálón, felemlem a hátsómat a székből és mindig elmegyek a könyvhétre családommal. Elámulok a rengeteg könyvön, micsoda dömping, hát még van idejük olvasni az embereknek, bár ahogy alaposan szemügyre veszem őket, többen forgatják a standokon a napfényben izzó-kínáló-magukat-könyveket, mint hogy megvennék őket. Hát hiába az árak, meg a piac, biznissz.
Emlékszem 2005-ben a Nagy Könyv műsorára, könyvek versenyeztek a babérkoszorúért. Mi is ott ültünk a képernyő előtt. Hajrá Pál utcai fiúk, ne hagyd magad Egri Csillagok! Csak egy kis sokkolás: Egy akkori júliusi felmérés szerint a magyarok mintegy ötöde számít gyakori könyvolvasónak, 7 százaléka azonban a nyertes 12 könyv közül egyet sem olvasott. Hazánkban az olvasás pusztán a 20. helyen áll a szabadidős tevékenységek sorában, megelőzi a cinema, a plázázás, a számítógépes játék. Magyarországon az állami dotáció megszűnésével, a könyvek ára az egekbe szökött s ez azt eredményezte, hogy 1985 és 2000 között megnőtt azoknak az aránya, akik jóformán semmit vagy csak napilapot (de milyet!) olvasnak. 1999-ben felnőtteknek csupán a fele olvasott el legalább egy könyvet. A könyvolvasók aránya az 1985-ös 64 százalékról 2000-ben 49 százalékra esett; a rendszeres könyvolvasók köre pedig 19-ről 12 százalékra szűkült. (Ááááá!). Bár jó hírrel is tudok szolgálni, az akkori szavazók száma kb. 400 ezer volt!
Nagy-Britanniában is volt ilyen műsor, a BBC-n The Big Read névre hallgatott s óriási sikere volt. A briteknél 140 ezer nézői szavazat érkezett több ezer regényre, vitaműsorokat rendeztek, olvasókörök alakultak. Több tucat könyvet újra kellett nyomni, hogy győzzék kielégíteni a keresletet, miközben a könyvárak forgalma hirtelen 3200 százalékkal nőtt meg. Sok kiváló regény támadt fel poraiból, „A 22-es csapdájá”-nak eladási adatai például tizenegyszeresére nőttek. Igen, a 400 ezer szavazat kicsinyke hazánkban azért nem semmi és ezek 3 éves adatok. Javultunk azóta, kérdezi az optimista szemem, s most a másikat meg sem merem kérdezni. Inkább kimegyek a könyvvásárra.
