Hidakon megyünk, ősi-tánc-lépésekkel, kultikus-kézmozdulatokkal megigazított hátizsákkal, melyben egy tiszta világot mentünk meg, ahol még értik az örök élet termékek szakrálisan igaz és profánul hamis világát. Megérkezem. Sokan vannak körülöttem, hasonló szőrük van nekik is a testükön. Elkezdődhet a homo-ludens-játék.
Táncosok: Kántor Kata, Gera Anita, Venekei Marianna, Debreczeni Márton, ifj. Zsuráfszky ZoltánZene: Csodafarkas
Jelmeztervező: Szűcs Edit
„A test lámpása a szem. Ha tehát a szemed tiszta, az egész tested világos lesz, míg ha a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. És ha a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség! Senki sem tud két urat szolgálni, mert vagy az egyiket gyűlölni fogja, és a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem tudjátok Istent is, és a Mammont is szolgálni.”
Máté evangéliuma 6;22-24Kovács Gerzson Péter (továbbiakban KGP) a kezében fáklyával vár bennünket. Egy fekete nyílás előtt áll. Megvárja, amíg összegyűlünk, kacér bajsza alatt enyhe mosoly. Idegen vezet. Másik kezében hatalmas tükör, melyben kortünet betegségek szenvednek. Súlyos hátizsákokat oszt ki nekünk, „segítsetek cipelni”, mondja. Ő szerződtetett most engem is, nem mi őt, megfordul, s belépünk a hasadékba e világ testén. Visz ősi katakombák mélyére, a lasceux-i barlangok csend-szimfóniáiba, a szénnel karcolt ősi-rítusok zengenek a füleimben, éteri női hangok a fák között, Csodafarkas szelíd üvöltése szól (Ő a zeneszerző). Sötét van körülöttem, de bízom a vezetőmben, hosszú-urban-főpapi ruhát visel, „nem a liturgiához viszlek”, mondja, hanem ami mögötte s inkább fölötte van.
Örök élet szakralitása, hol keressem én városi-lélek, hic et nunc, itt és most, vagy amott, nem tudom, vezetőm kántálni kezd: „Az igazi élet-értékek bennünk vannak, a test lámpása a szem…ha a te egész tested világos... észreveszed még, ami nem veszett el... a jó ember az ő szívének jó kincséből hozza elő a jókat… jöjj és láss… akinek van szeme a látásra”. Érzem, ez csak egy látszat világ-felszíne, ahogy éles kiálló kövek között gyalogolunk, s néha felsebzik a testünket, a falakon grafittik „gyere légy önmagad, fogyassz, zabálj de gyorsan, minden a tiéd, kivéve önmagad, suvickold ki a létedet, soha nem leszel öreg, konzerváld be a frigóba énedet, gyerünk, gyerünk, mert lemaradsz, de vigyázz a Mammon király injekciójába fennakadsz, carpe diem, nincs jövő se múlt, csak az inkarnálódott MOST”. Gyertek mindannyian elfértek a széles úton, nincs már jézusi keskeny út, magad vezeted kézen magadat, lakkozott-puccos-média „madör” vezet…
Hidakon megyünk, ősi-tánc-lépésekkel, kultikus-kézmozdulatokkal megigazított hátizsákkal, melyben egy tiszta világot mentünk meg, ahol még értik az örök élet termékek szakrálisan igaz és profánul hamis világát. Megérkezem. Sokan vannak körülöttem, hasonló szőrük van nekik is a testükön. Elkezdődhet a homo-ludens-játék.
Öt papi lény-táncos szűziesen tiszta térben, valami ős-sejt-plazma-mozgás pulzál előttem, látom a fényvirágokat játszani a víz felszínén, az összeállni-kényszerült amőbák tiszta táncát, valami felé visz, a megfogantatást láthatom a színházzal-terhes anyaméhben. Ez nem a pláza-templomok mammon-aranygaras-világa, csillogó fémpénzek álca-hívása. Öt ember és tér s mozdulat születés-halál kínálata, csak semmi sallang, ti és mi, „figyeljetek”- szólítása. Igen, hívás az utolsó keringőre, néha a tánc-papok körtáncának tűzfényében, vidám szívvel, s örömmel-mért közösségi rítusok világába, ez a mi táncunk is. Éteri zenében úszom, velük együtt merülünk, szirének hangjában fürdő utazó vagyok, Odüsszeusz visz valahová, ahol még értik a szépet, s jót, a hasznosat, a praktikusat, gyászének a betűkért, vissza a jövőbe, ásókat, s kapákat az anyaföldbe, hátha van még homo sapiens érték-fosszília, igen, ez tranz danz, rázd fel, rázd fel, hulljon a férgese, az álarcba-gyúrt hamis grimasz!
KGP most sem okozott csalódást, nem mintha eddig ezt tette volna. Színpadi rutinja, egyéni gondolatai, nyitott, szúros szeme, amivel aggódva nézi e világot, az urbánus-főpap hív, temploma fászádjára nem csak azt írta „Ismerd meg önmagad, de azt is „ki itt belépsz, rakd fel minden reményed”. A Trilógiájának (Tranzit, Bankett) utolsó műve, inkább triptichon-oltárkép, nyitott tükör, modern feddés, utolsó harangszó kongása, az elsüllyedni látszó emberi értékek felett. Profán requiem az utókorért, ő a mindig urbánus „fenegyerek”, aki megbánt, de bekötöz. Öt táncos tánca, egy nagy közös létben, ahol nincsenek agyonhangsúlyozott szólók, hangulatlámpák ők, akik emóciókat világítanak bennünk, bennünk ahol néha oly sötét van ott legbelül a bensőnk sokszor áttekinthetetlen barlangjaiban. Köszi KGP!
Fotók: Jókúti György
