A külhon azon szülötteit, akik évtizedeket töltöttek nálunk, szeretjük magyarnak tekinteni. Druschetzky György (Georg Dru¾ecký) tehát magyar zeneszerző, hiszen nemcsak, hogy több mint harminc évig élt Magyarországon, de itt is halt meg.

Minden markáns áttörést csendes építőmunka követ. Így van ez a zenében, ahogy általában is a művészetekben, a tudományokban, az életben. A bécsi klasszikus zene nagyjainak említése mellett azonban mégis többnyire elsikkadnak azok a kisebb jelentőségű zeneszerzők, akik az áttörés következményeit továbbgondolták s a formát ezzel kiteljesítették, akik az örökséget cizellálták és a legkülönfélébb területeken tették alkalmazhatóvá.

Ahogy szokássá vált nevezni őket, a „kismesterekről” van tehát szó, akik az örökölt forma kereteit soha nem feszegették, akik azt soha nem is kívánták megkérdőjelezni új formák kedvéért, így a zenetörténetben csak kisebb betűméretet érdemeltek ki. Ám mégiscsak beírták a nevük. Ha a mester a pionír, aki új területekre tör be, akkor a kismesterek telepesekhez hasonlatosak, akiknek szorgos keze nyomán a legkisebb földdarab sem marad műveletlen. A maguk helyén tehát nagyon is szükség van rájuk mindenhol.

Druschetzky is egyike azoknak, akiknek működése nyomán, főként átiratai révén, a bécsi klasszikus zene nagyjainak nyelve zenei köznyelvvé vált Magyarországon. Ő maga is komponált azonban ezen a nyelven, méghozzá több száz zeneművet, s ezek javát már nálunk. Korántsem lehet tehát egyszerűen letudni, mint kisigényű fúvós zeneszerzőt.

Íme, Druschetzky csembalóra és fúvósszextettre komponált Esz-dúr versenyművének második tétele Dobozy Borbála és a Budapest Fúvósegyüttes előadásában.



Druschetzky Csehországban született, oboistának tanult, majd tartományi dobos lett Felső-Ausztriában. 1795-től élt Magyarországon, gazdag, a mai napig feldolgozás alatt álló életművet hagyva maga után. Bár számos zenei műfajban alkotott, nevét, mégis elsősorban a „Harmoniemusik”, a fúvós kamarazenekarokra írt művei tették ismertté német nyelvterületeken és szülőhazájában is. Csak újabban derült fény sokoldalúságára.

A korabeli „Harmoniemusik” általában véve a fúvós hangszerekre írt kamarazenét jelentette, szűkebben a fúvósoktettet, amely két oboából, két klarinétból, két kürtből és két fagottból állt (lásd az ábrát). Az első ilyen formációt maga II. József szerződtette udvari muzsikáláshoz, de a felső körökben hamar divattá vált fúvósoktett fenntartása. E kisméretű, mégis sokszínű hangzás megszólaltatására alkalmas kamarazenekar dolga elsősorban a szórakoztatás volt, ám a fúvósok komolyabb, nagyobb lélegzetű zenei kompozíciók előadásában is részt vettek szükség szerint, a helyi Kapellmeister ambícióitól és képességeitől függően.

Egy ilyen oktetthez szerződtették Druschezkyt is Magyarországra, aki előbb Grassalkovich Antal pozsonyi zenekarában játszik, majd Batthyány József zenésze Pesten, végül, haláláig, József nádor karnagya. Tevékenységének a korabeli közéletben nincs nyoma, csak halála hírét adta tudtul az újság, 1819-ben.

Nem tudhatjuk tehát, milyen volt viszonya a modern értelemben éppen akkoriban nemzetté váló országhoz. Cáfoló adatok híján azonban merész feltevéseket is megkockáztathatunk.

Nos, Druschetzky akkor érkezik Pozsonyba, amikor a Vérmezőn lefejezik a magyar jakobinusokat. Nyelv- és helyismeret híján az esemény híre, ha el is jut hozzá, számára nyilván semmit sem mond. (Was hat Sie gesagt? Eine Konspiration? Hier? In Posonj?)

Senki sem élhet persze egy országban anélkül, hogy ne tapadna rá valami, rétegről rétegre, s egyfajta kötődés ki ne alakulna benne. Még akkor is, ha főúri udvarok elzárt terében dolgozik. A levegő, amit szív, az étel, amit eszik, észrevehetően más, mint a szülőfölddé. (Kenjer, Viz, Scho, Tey. Donnerwetter, was für eine Sprache!).

Elképzelhetjük hát, hogy egy évvel később Druschetzky már kapiskál valamit, így nem csak németül érti meg, hogy a magyar országgyűlés József főherceget, későbbi gazdáját, nádorrá választotta. (Hállom, hállom, Joseph naddor, nador, nein, ich kann besser sagen, hören Sie: náá-dor, nádor)

Még később, amikor már Pesten komponál és egyre többet kap el a levegőben zümmögő nyelvből, talán az is szöget üt a fejében, milyen nagyszerű dolog is az Országos Könyvtár. (Mégálápit-tá-tott, megálápittatott, megalapíttatott...)

Nemcsak nemes veretű érvek szólnak persze Druschetzky magyarsága mellett: ha netán peres ügybe bonyolódik, 1805-től már csakis magyar nyelven boldogulhatott volna a bíróságokon. (Ebura fakósi tolvaly disznyó klarinettes, nágy pörben lessz nem mulass neked...)

Ha könyvtár a múlt, a közigazgatás a jelen, a jövő a jövő nemzedék, amely itt nő majd fel, így egyetlen magyar sem mehet el amellett a tény mellett, hogy elrendeltetett a második Ratio Educationis. (Educatio, ez latin, nem magyar, de az oktatas, kozoktatas, na, közoktatás már magyar nyelvu, khm, nyelvű is lehet)

No és végül: csaknem negyed század ittlét után csak nem hagyhatta hidegen Napóleon győzelme, vagy felőlünk, az 1809-es győri csatavesztés. („De jaj! csak így jár minden az ég alatt!/Forgó viszontság járma alatt nyögünk,/Tündér szerencsénk változandó,/Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.” Bizony, milyen igaz is ez!).

Tíz csendesebb év után, ha még négy évet él, kézbe vehette volna a Himnuszt.

Legyen hát Druschetzky magyar zeneszerző. Halálakor még csak kilenc éves az a kisfiú, aki megzenésíti Kölcseyt és megteremti a magyar nemzeti operát. Mindez azonban a kismesterek vállán épül fel, egy pillanatra se feledjük.

Olyanokén, mint Druschetzky György.