Mö,ö,ö,ö, Vö,ö,ö,ö, Rö,ö,ö,ö, Zsö,ö,ö,ö…. Makogj kedves olvasó, kérlek, önfeledten makogj, vagy mekegj, nekem mindegy, de itt a nyár, ha nem vetted volna észre, simulj ki, felejtsd el, nyiss új lapot, és egyáltalán kezd, úgy, ahogy van, előröl a motiválatlan életedet, te búval ütött lélek! Most!

Nehezen magyarázhatnám el a játékbolt eladójának, hogy nem helyes apuka vagyok, az indiános arcfesték nekem lesz, bizony, én magam akarok teljes harci díszben kenuzni a holtkörösön, és énekelni a dalt: megmondtam én, enyém leszel… Nem is teszem, az oldalamon lógó csodás csecsemőre fogok mindent.

Hogy hol rontjuk el pontosan? Mármint a saját létezésünket? Valahol a huszonötödik életév tájékán, mikor elér az a kedves társadalmi célú üzenet a friss diplomához, vagy csak az ún. „felnőttséghez” járó forró kézfogással, hogy most már akkor vidd is valamire, építsd fel, tömd tele, és nagy legyen ám, de nagyon nagy, vagy semmi, vagy!


„Semmi vagy, ne rágódj” – Andromaché görög hősnőhöz intézendő adja Euripidész a kar szájaiba ezen szavakat, ki őszinteségi rohamában elszámolt saját addigi életével. Számoljunk el mi is. A kézfogáshoz ugyebár minimum két ember kell, és a fentebb említett szituációban az egyik fél vélhetőleg mi vagyunk, tehát kezünket, nevünket adjunk a nagy projekthez, kár lenne tagadni. Hát ki az a helyes buksi fiatalember, aki ott virít (vagy szeretne virítani) abban a hatalmas autóban? Hm? Aki olyan kényelmesen pöffeszkedik (vagy szeretne pöffeszkedni) a bőrkanapén, oh, a sikersrác, ki csupa bű és csupa báj, csak úgy árad (vagy szeretne áradni) az Ármáni körülötte. Ki?

Motivációból ambíció lesz egy villanás alatt, olyan jó személyes, a világ megváltoztatásának kényszerét elnyeli a sokzsebes fekete buksza, s csak a végső elszámolásnál derül ki, buksz-e?

Buksz biza’, mert soha nem elég, soha nem lesz elég a pénzből, épp ez az ördögi az egész találmányban, hogy állandóan számolni kell, legyen szó a villanyszámláról, vagy a Riviérás ásványvíz euróból forintra átszámolásáról. De boldog egy percig sem lehetsz.

És nem elég a sikerből sem, a karrierből, a buzgó nagyravágyásból, és sorolhatnám, de minek, annyiszor megbeszéltük már, mégsem változunk, mégsem változik semmi, csak az életévek száma, brühühühü…

Maradjon legalább a nyár, drága kattintóm, az egy nyári emlék, ökörhülyeség a napon, jól megférve az emberiség megváltásáról szőtt álmokkal, gyerekesen, derekasan.

Emlékszel, mikor II. világháborúsat játszottunk? A pillanatot, mikor Hős vagyok! felkiáltással négyszázszor estél össze, mert már nem térhettél ki a Faszista géppisztolysortűz elől, de valakinek oda kellett állni, mert nálam voltak a szupertitkos katonai térképek? Istenem, mennyit röhögtünk akkor, most meg csak keservesen sírok, mert elfelejtettem megköszönni, pedig azóta sem akadt senki, hogy ennyiszer adja értem életét.

És a nagy terv? Hogy felfedezzük a második lakható planétát a világegyetemben, és a Kudlik Júlia jelenti be a Deltában? Hogy a negyven fokban napokig jártunk pizsama – búvárszemüveg kombinációban szkafander gyanánt? És amikor a Gödöllői Agrártudományi Egyetem orvoscsoportja voltunk, kik feltalálták az éhínséget megszüntető vakcinát? És a dal? A dalunk? A Popeye a tengerész, hajóját nem éri vész, szeli a habokat, fingik jó nagyokat, Popeye a tengerész… Most milyen dalunk van, barátom?

És milyen motivációnk? Nem tudom, jó ötlet e felnőni, de gyereknek egy kicsit sem maradni, na az egészen biztosan nagy hülyeség volt. Lazítsunk a nyakkendőn, és a kultúrán egyaránt. Erre kérlek téged, és az íróinkat egyaránt. Ősszel majd komolyan szomorkodunk, esküszöm. De most lementem a partra. Gyere te is…