Megint az egész életünket átölelő láthatatlan anyácska. Hétköznapok, munka, tanulás, művészet, szerelem. Belső ösztöke, a cselekedeteink mozgató tényezője, a művészetben vezérlő eszme, rendszeres ismétlődő díszítő elem. Itt van mellettünk, vagy inkább bennünk, gondolunk-e tudatosan a késztetésre, mit miért teszünk, vagy már benne himbálódzunk egy megszokott automata szubjektív-valóság-csónakban a látszat-élet habjain?

„...majd az Üveghegyen túl...” - hajtogatta magában a Királyfi, miközben keresztülsétált a patak felett átívelő szellőhídon. Gyönyörű volt a vidék, mindenfelé színes madarak énekeltek, szelíd őzek s nyulak ugráltak, a fák barátságosan integettek egymásnak és az arrajárónak, és hálásan hajbókoltak, amikor a Királyfi leszakított róluk egy-egy gyümölcsöt.

Háromnegyed nyolckor hívom a Kórházat, kész csoda, felveszi az ügyelet. Mondom, mi a panasz, tíz napja minden este egy üveg whisky, öt szivar, egyszóval hangja mint a Tom Waits, teccik ismerni. Nem tetszik. És köhög, mint egy Barkas. Négy és fél, éves, persze hogy nem, vírusos, vagy bakteriális, vagy örökletes. Igen, látta már orvos, mondta, hogy megfázott. De szeretném, ha ránéznének, mert mindig így kezdődik a tüdőgyulladás. Ki az ügyeletes? Az jó.

Hát nem is tudom. Motiváció, az aztán van elég. Kívül-belül. Szerintem például a legfőbb motiváció az, hogy az élet alapvetően szép. Szép, mert az embernek van itt valami dolga, feladata, és ez nagyon jó dolog. Hogy semmi sem hiábavaló.

Mö,ö,ö,ö, Vö,ö,ö,ö, Rö,ö,ö,ö, Zsö,ö,ö,ö…. Makogj kedves olvasó, kérlek, önfeledten makogj, vagy mekegj, nekem mindegy, de itt a nyár, ha nem vetted volna észre, simulj ki, felejtsd el, nyiss új lapot, és egyáltalán kezd, úgy, ahogy van, előröl a motiválatlan életedet, te búval ütött lélek! Most!