Kicsit bizarr dolog Neil Gaiman Neverwhere-jéről írni 2008-ban, lévén szó egy 1996-ban megjelent könyvről, de úgy látszik, a hazai kultúripar nem hazudtolta meg önmagát: a Csillagpor mozisikere kellett ahhoz, hogy a Soseholt immár magyarul is kézbe vehesse a kedves olvasó, rajongó, véletlenül-kézbe-kapó.
Ezen felszólításom lendületében - a szidalmazó bevezető után - rá is térnék arra, mit gondolok „új” könyvéről, a Soseholról.
Mr. Croup és Mr. Vandemar, a bájos bérgyilkosok
A borító alján a következő idézet áll: „Posztmodern punk tündérmese”, és ez meg is felelhet a műfaj kategorizálására, már ha ezt feltétlenül szükségesnek érezzük. Ez a megfogalmazás ugyanis kellőképpen ködös ahhoz, hogy aki nem olvasta a regényt, ne is értse, mit akar. Ennél egyszerűbben fogalmazva van a könyvben egy igazi világ, meg egy csodavilág, a hős meg vívódik a kettő között. Ennyi. De ha ennyi, akkor miért kínlódtam a szerzőt nem ismerők leszúrásával eddig? Mert hát - mint minden történetnél - nem igazán ez számít. Hogy csak egy példát említsek: ki ne szeretné meg a rosszfiú bérgyilkost, aki olyan bájos mondatokban fogalmaz, mint „Persze mostanra már megérezhette a boldog, derűs és élénk külsőm mögött ólálkodó 'de' szócskát. Azt a parányi bosszúságot, mintha egy cafat nyers máj tapadt volna a csizmám belsejébe.”?
Az említett csodavilág, Lenti London szereplői kétségkívül bizarr figurák: patkányokkal beszélő csövesek, életet szívó hidegtestű nők, tollkabátba öltözött idegesítő vénemberek, de ez az egész korántsem olyan visszataszító, mint amilyennek elsőre tűnik. Sőt, a könyv egyik érdekessége éppen abban rejlik, hogy ringlispilbe ülteti a jót és a rosszat, megforgatja, elszédíti, aztán kiköpi. Ami ezután marad, abból ki-ki eldöntheti, mi vagy ki szimpatikus neki: az angyal, a bürokrata, a hercegnő, a csöves, a patkány, a szörnyeteg, a Hős, vagy valaki más. Azt pedig garantálom, hogy lesznek olyanok, akik kifejezetten ellenszenvesek, és ez a legjobb, mert ezt kerestük ugye a Dallastól a Csillagok háborúján át a Kázmér és Hubáig mindenhol. A főszereplőben van némi bájosan Arthur Dent-szerű: szolidan balfék, mindent elront, de végül mégis hős lesz. A főhősnő kevésbé karakteres, egyszerű jókislány, aki ráadásul varázslatos képességekkel rendelkezik, de valakinek biztosan ő is bejön, ahogyan a piszkos módszereket örömmel alkalmazó márki vagy a kőkemény vadásznő is. A befejezés sajnos kiszámítható, de nem baj, ezért szerepel a „mese” szó is a műfaj megfogalmazásában.
Neil Gaiman
A konklúziót illetően tűnődöm, elhiggyem-e, hogy a valósnak nevezett élet, a szürke hétköznapok, a tervezhető jövő semmit sem jelent a szerző számára. Hogy unja, menekül előle, színesebbre és szebbre vágyik, akkor is, ha veszéllyel jár, akkor is, ha belehal... ? Na, e kérdések miatt nehéz ma ítéletet mondani a háromgyermekes családapa műve felett. Nyilván ma nem hiszünk neki, legalábbis én biztosan nem, de ez betudható annak, hogy egyáltalán nem látom sötéten a jövőt, lett légyen az bármilyen kiszámítható, sablonos avagy egyszerű. De azért szívesen elveszek a földalatti London útvesztőiben, mégha a magyar kiadásból (de nyugi, az amerikaiból is) kihagyták a metrótérképet, nem reklamálok, örülök. Nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy ne tudjak róla vagy hogy ne érdekeljen…
Örülök neki, olvasom és várom a további Gaiman kiadásokat magyarul is!
