A Smaragzöld tanulmány Neil Gaiman méltóságteljes főhajtása Sherlock Holmes és a Cthulhu-mítosz előtt.

Gaiman történeteket olvasni körülbelül annyira reális élmény, mint a becsületes megtalálótól visszakapni a pénzzel tömött pénztárcánkat Budapesten. Persze, lehet most is sírni jó magyar szokás szerint, hogy már megint a hülye Agave, már megint senki nem tud fordítani, meg „a Gaiman is eladta a lelkét a fantasy antológiák ördögének” – de mi inkább csendben örülünk.

A gyermekeimet nézem. Éppen azt játsszuk, hogy rajzolok valamit, teljesen mindegy, hogy mit, azután mesélek, improvizálok. Egy mondat én, egy mondat ő. Egy ezredrész másodperc, és már szárnyalunk is a képzelet világában. Velük még ez megy. A metrón, ha van olyan plakát, amin még egyszerű képek vannak, ugyanezt tesszük - meséket szövünk.

Kicsit bizarr dolog Neil Gaiman Neverwhere-jéről írni 2008-ban, lévén szó egy 1996-ban megjelent könyvről, de úgy látszik, a hazai kultúripar nem hazudtolta meg önmagát: a Csillagpor mozisikere kellett ahhoz, hogy a Soseholt immár magyarul is kézbe vehesse a kedves olvasó, rajongó, véletlenül-kézbe-kapó.