„Az ördöggel szerződni nem kell. Félnetek jó lesz.” Így olvassa a szöveget Jean, aki ismeri a Faustot. „Az ördöggel szerződni? Nem kell félnetek. Jó lesz.” Így olvassa Joseph, pedig nem is tudott olvasni, míg az ördöggel össze nem akadt.

De komolyan, szólt Joseph, a katona a mélyből, mintha bunkerben lenne, nyakatekert egy mese ez, igazi vásári komédia. Van itt minden: csodakönyv, amiből kiolvasható a jövő, időutazás, kísértetjárás, mesés meggazdagodás, majd a csömör és minden földi hívság megutálása, gyógyító muzsika, ásó, kapa, nagyharang, s a végén a nagy-nagy csalódás. Az ív tehát jól látható: egy elkárhozás története, speciel az enyém. Így indul:



S mi más lenne a lényeg kezdete, mint a szerződés az ördöggel, folytatja Jean, a hősi halált halt s dicső magasságokba emelt bajtárs, aki inkognitóban a darab narrátora. Joseph vállalja, hogy megtanítja az ördögöt hegedülni, aki cserébe ezért és a hangszerért egy csodakönyvet ajánl, benne a következő heti tőzsdei árfolyamokkal. A katona rááll, majd nagyon elcsodálkozik, hogy a hegedűórák után, mikor végre hazaér szülőfalujába, senki sem veszi őt észre. Kísértet lett!

Igaz, gazdagodhatok kedvemre, szól Joseph, hiszen enyém a csodakönyv. Tömöm is a zsebem, míg rá nem jövök, hogy az ördög újfent becsapott: ha valaki mindent, de mindent megszerezhet, akkor annak, amit megszerez, már semmi, de semmi értéke nem lesz számára. Az ördög elragadta a gazdagság és a hatalom örömét.

Nehéz pillanatok ezek, csóválja a fejét Jean, rossz üzlet köttetett. A katona odavágja a földhöz a könyvet s újra vándorútra kel. Mígnem csak el nem ér a beteg királylány országába, ahol is a kocsmában időzve meghallja, hogy a király annak adja a lányát feleségül, aki meggyógyítja. A katona eltöpreng: ő ugyan képes lenne erre (egyfajta parasztzeneterápiával), csakhogy a hegedűjét odaadta az ördögnek. S lám, elég csak falra festeni s már meg is jelenik a koma maga, hegedűművész képében.

Hanem most rajtam a sor, kiált fel Joseph, túljárok az ördög eszén a kártyajátékban s megszerzem a hegedűt. Három táncot húzok el, egyik szebb lesz mint a másik, az ördög fogcsikorgatása kíséri majd a táncokat. És láss csodát, pontosan így történt, a királylány meggyógyult. Boldogan ölelem, csókolom, szól közben a korál, mindenféle bölcsességekkel fűszerezve. Íme:



Ám sajnos nem jó minden, húzza el a száját Jean a túlvilági őrtoronyban, mert a vége még nincs itt. A királylány kérésére ellátogatnak a katona szülőfalujába, s itt jön a bunkósbot. A katona egyedül marad: a királylány eltűnik, sőt, nem is létezett soha, mint ahogy minden eddigi csak illúzió volt, s bár Joseph látszólag mindent megkapott, tudást, pénzt, hatalmat, szerelmet, valójában nem kapott semmit se. Az idő letelt s a katona lehajtott fejjel követi az ördögöt.

Ennyi tehát a történet, fejezi be Joseph, s hogy miféle mese ez? Bár műveletlen vagyok, történetemmel állítólag nagy elődöket mutathatok fel.

Itt van mindjárt Faust, sorolja Jean, az első nagy szerződő, elkárhozik, hiszen a tudásért cserébe lelki üdvét kínálta az ördögnek. Ivan Karamazov, a második nagy szerződő elméje elborul, mert Isten dolgait kizárólag intellektuális szikével boncolgatni kész mentális öngyilkosság. Adrian Leverkühn, a harmadik nagy szerződő el is kárhozik, meg elméje is elborul, hiszen olyan zenéért, amit az ördög hangszerén hallani, mindent oda kell dobnia cserébe.

Én meg pirulok itt a pokolban a nagy semmiért, teszi hozzá Joseph.

Na igen, töpreng Jean, hiszen a katona, ha két hét szabadságot kap, rúgjon be, kurvázzon, hágjon a pénze nyakára, de ne álmodjon másféle létminőségek ízlelgetéséről. Olyan üzletet kötöttél, ami nem érte meg. A dolog persze nem egyszerű, hiszen Faust, Karamazov és Leverkühn átélhette, amit akart, s ez nem kevés. Sőt, te is átélhetted, hogy gazdag vagy, átélhetted, hogy neked sikerült egyedül meggyógyítania a királylányt, s átélhetted (hajhaj), ahogy a királylány megölel és viszontszeret, noha nem is akartad ezeket. S igaz, igaz, mit is mondhatna a baka, aki ilyet sohasem élt meg, s ráadásul a két hét szabadság után, ahogy visszatér, a harctéren mellbeszúrják?

No ugye, szól fel Joseph talán kevésbé olyan mélyről, én azért csak kaptam valamit, de téged úgy kapartak el, hogy még csak nem is éltél igazán.

De hát kamerád, kiált fel Jean, a jó bajtárs, miközben asztrálteste szuronydöfte halálos sebére szorítja kezét, mindez csak illúzió volt, nem valóság.

Nos, amit egyszer valaki átélt, válaszolja Joseph, azt soha senki az égvilágon nem teheti meg nem történtté, hiszen még az utolsó ítéletkor sem tüntetheti el a megkínzott gyerekek fájdalmait semmiféle megbocsátás, állítja Ivan Karamazov, kíntársam itt a pokolban s én egyetértek vele. Márpedig így a nagy örömöket sem írhatja felül a pokol tüze. Az élmények, mint a tények, beleíródnak a világtörténet nagy könyvébe, megváltoztathatatlanul, ámen.

Ahá, csak okoskodsz tovább, nyögi Jean, s kognitíve ebben az okoskodásban nincs is semmi hiba. Ám hol vannak az érzékek és az érzelmek? Azok időt nem ismernek, számukra minden csak jelen idejű, így sovány vigasz az éhes gyomornak a tegnapi jóllakás, sóvárgó szerelmesnek a tegnapi ölelés! Ha egyszer az ördög diadalmaskodott (halld az utolsó tételt), s az üres dobogással a fülünkben távozunk, ez felülír mindent, nem?



Hát nem tudom, válaszolja Joseph, én nem így vagyok ezzel. Hiába a buta dob az utolsó hangadó, nekem ott cseng a fülemben a hegedű s a többi hangszer, egyszerre, de mégsem kaotikusan. S így van ez életem lenyomatával is: még ha illúziókat éltem is át, ezek valós hangjegyekké lettek életem partitúrájában és most szólnak, énekelnek, de még hogy. Egyébként is, úgy ahogy az életem lecsengett, diakrón, nem is volt igazán befogadható s csak most, innen az időn túlról, szinte szinkrón, hallatszik igazán, milyen ízű is valójában ez a történet. S képzeld, bármilyen meglepő is ez, cseppet sem keserű. Mégiscsak lehetek az, aki vagyok, s egyúttal az, aki voltam.

Jean erre már nem válaszolt, hiszen indulnia kellett (de kicsit azért megdöbbent milyen pallérozottá is vált Joseph a pokolban). Asztrálkarmáját még mindig nem sikerült ledolgoznia, így elérkezett újramegtestesülésének ideje, amelyet azóta vár, hogy kilehelte ártatlan lelkét, amely nem ismerte a léthierarchia merész áthágásának kísértését.

Joseph, a léthierarchia áthágásának áldozata pedig üldögélt tovább a rostélyon, mint a fakírok a szöges ágyon, időnként elvitatkozgatott Ivannal a megváltásról, legtöbbet azonban befelé fülelt s hallgatta élete muzsikáját, ahogy az csak odaát szól neki, s amelynek inneni hangzását 1918-ban Svájcban rögzítette nekünk hét hangszerre egy emigráns nincstelen.

A részletek Ramuz-Sztravinszkij: A katona története című hangjátékból valók. Vezényel: Wilheim András. Közreműködnek: Kulka János, Szarvas József, Helyei László, Schell Judit. Rendező: Ascher Tamás