Háromnegyed nyolckor hívom a Kórházat, kész csoda, felveszi az ügyelet. Mondom, mi a panasz, tíz napja minden este egy üveg whisky, öt szivar, egyszóval hangja mint a Tom Waits, teccik ismerni. Nem tetszik. És köhög, mint egy Barkas. Négy és fél, éves, persze hogy nem, vírusos, vagy bakteriális, vagy örökletes. Igen, látta már orvos, mondta, hogy megfázott. De szeretném, ha ránéznének, mert mindig így kezdődik a tüdőgyulladás. Ki az ügyeletes? Az jó.
A másik pénzes, a portás tegez, "jó van, aggyad", mondja, a két kétszázasra, pedig ötszáz lenne, nem ad cetlit, mert most mindketten jobban járunk. Behajthatok a Tarkovszkij-díszletek közé. Magyar kórházi udvar, mindenki ismeri: ősöreg betegek, nővérek, büfések, fűtők, takarítók, és mindenki szélütött. És mindenki szíjja a cigijét, aszott testük áttetszik a pongyolán, mackón, a reggeli ellenfényben. Előttem harminc kismama, ötven csecsemővel, vérvételre, a nővérek szofis sorfala a bejáratnál, minden gyerek kap egy passzív slukkot. Az enyém is, rögtön bedob egy tbc-s rohamot vagy effélét, a sorfal ösztönösen hátrál egy lépést, majd mélyet szív, hiszik, a füst megvédi őket a fiam által terjesztett mikroszkopikus alien-tojásoktól.
Bent aztán a töksötét váró hűvösében kuksolunk, Papa, pisilni kell, villany itt se, a mobilom fényénél, neki tök izgi. Várunk.
Most már sokat várunk, aztán megjön a doktor néni, hallgatózik, elküld fényképezni. A kisszobában Madame Curie betölti az ötszáz éves katódágyút, célkereszt a fiam melkasán, ólom-ágyékkötőt rak elé… különben sose leszek nagypapa? Engem beküld egy mdf-lappal elkerített öltözőbe, ez biztos megvéd, de engem minek, ha a gyerekemet X sugárral lövi? Úgyse akarunk többet.
De ő jól tűri, a négy és fél évesek minden bölcsességével szemléli a rohadó kórház rohadó gyerekosztályát, a sápadt, mamáról álmodó, koszos gézekbe, foszlott pizsamákba bugyolált gyerekeket, akik már nem rezzennek össze a felfokozott kórházi akusztikától, ahogy csattognak a papucsok és partvisok, és iszonytatóan nyikorog minden. Az egyetlen barátságos lény a piros italautomata, akinek meleg plexiarcához dörgöli az övét, és hallgatja a jámbor duruzsolást. Enjoy! – mindjárt végzünk, mondom. És tényleg: a szokásos antibiotikum a szokásos receptre kerül, és szabadok vagyunk! Irány a Jégkorszak! – A múzeumban reggelizünk – mondom sokat sejtetően.
Az esős napok a múzeumoké, a Nemzeti csontjai, a Hadtörténeti ágyúi, a Közlekedési mozdonyai és a Ludovika kitömött emlősei régi barátaink. Ez utóbbiakat mindig sikerül olyan formációba rendezni, hogy vadiúj kiállításnak hasson. A pénztár viszont itt a legszörnyűbb, 20 perc alatt juthatsz belépőhöz, és ha nem ütöd a pultot, hogy mindent látni akarsz, minimum négyszer kulloghatsz vissza, mert valamelyik állandó kiállításra nem kértél jegyet. Majdnem láttam apát teremőrt verni, és minden szimpátiám és részvétem az övé… De én itt vip vagyok. A dolgozóm kiemelt támogató, tehát sorban állás nélkül jár az all access. Ezért kicsit lobbizni kell, és ha nem lenne ott a gyerek, inkább végigállnám, de nincs szívem még ezzel is kínozni, pont elég volt a hajnali kórházasdi.
Megvan a varázskártya, irány a büfé, végre reggeli. Ez az az étkezési forma, amit ma Magyarországon semmilyen formában nem tudsz nyilvános helyen megoldani – persze ott a Brumi bár a Nagycsarnokban, meg a kifőzdék, de azt hogy „narancslé” ki sem mered mondani. Én ezt szerettem mindig Európában, hogy lemehettél a sarokra, újság, péksütemény, meg minden, és ehettél mást is mint sültkolbász. Na, itt sem csalódunk, a rántott húsos zsemle a kiállítás címét méltón tükrözi.
A „jégkorszak” egyébként csodálatos, a fele hozzányúlós, a fele nézegetős, videós, játékos, nagyóvodásoknak is érthető. Csak Gyima tárolója üres. Gyima, a mirelit mammutbébi csütörtökön továbbindult világhódító útjára.
A kertben - újabb belépő kéne – még vígan megsimogatjuk a hatalmas üveggyapot dínókat, de a lábuk közt szintén kihalásra ítélt, de jelenleg még hús és bőr kismacskák játszanak, ez rögtön sokkal érdekesebb, mint az egész Madame Tussaud Jurassic Park. De haza nem visszük!
Indulunk lassan az ebéd irányába, de valami rendezvényt ígérnek a Feneketlen Tónál, megállunk. Légvár, körhinta, lufik, ígérem, ebből csak lufi van, de már az se kell, hosszú volt a nap. Néhány katonai sátorban bágyadtan ünneplik az Apák napját, van okos beszélgetés és vérnyomásmérés, sok aktivista, néhány résztvevő. A Szálló előtt hiénataxis galamboknak szórja a száraz kenyeret, majd a zacskót be a kanálisba, pedig másfél méter a kuka. A gyerekkel meg madarat lehetne fogatni, a tollas patkányokra veti magát. Taxis rászól.
Én is, mondom neki, ötven rongy a madáretetés. Ők is állatok, mondja. Mondom, a zacsinak se a lefolyóban a helye. Tegezésre vált:
- Mi vagy te rendőr? Gyerekedde' tőrődjé bazmeg! Tanítsad meg a szeretni az állatokat!
A gyerek változatlanul szereti őket, haza is vinné a degenerált tollas-hordát, nem vesz észre semmit a dialógból, inkább kézen fogom, és szó nélkül otthagyom a magánfuvarozót.
Rendben hazaérünk, rántott csirkét ropogtatunk. Aztán fogmosás, mese, és ledőlünk. Előtte még lecsúszik az első adag antibiotikum. Már majdnem én is bealszom, amikor sms csipog. Barátom, Londonból: Happy father’s day Andras!
- Papa, ki volt az?
- Egy barátunk. Azt írta, ma volt papanap.
- Az jó. Jó volt ez a nap.
(a szerző hivatásos anya)
