„...majd az Üveghegyen túl...” - hajtogatta magában a Királyfi, miközben keresztülsétált a patak felett átívelő szellőhídon. Gyönyörű volt a vidék, mindenfelé színes madarak énekeltek, szelíd őzek s nyulak ugráltak, a fák barátságosan integettek egymásnak és az arrajárónak, és hálásan hajbókoltak, amikor a Királyfi leszakított róluk egy-egy gyümölcsöt.

A völgyből egy hatalmas mezőre ért, az ezüstpatak kényelmesen elterpeszkedve kanyargott jobbra-balra, a Királyfi meg bandukolt tovább. Később megállt pihenni egy kicsit, és - már csak az illem kedvéért is - elővette a hamubasült pogácsát, amit még édesanyja csomagolt neki, de amire nem volt szüksége a csodálatos út során. S lám, amint leült egy kőre, egy jókora hal ugrott ki elé.

- Üdvözöllek, jó királyfi, fogadj el engem ebédül!

De a Királyfi fejcsóválva visszadobta az állatot, és jóizűen beleharapott a pogácsába.

„...majd az Üveghegyen túl...” - gondolta, amikor - honnan, honnan nem - egy kicsiny házikó jelent meg előtte, és a házikó kertjében egy szépségesszép leány állott. Már-már elindult felé, amikor eszébe jutott úticélja - felállt hát, búcsút intett a lánynak, rázendített kedves dalára és megszaporázta lépteit.

- „A legjobb lesz, ha nem nézek semerre!” - fogadkozott, mert azért őt is csábította a sok szépség, amellyel útja során találkozott. Ment hát egyenesen előre, éjjel a Hold mutatta útját és a csillagok, napközben meg a szikrázó napsugár, mígnem a hetedik napon elért az Üveghegy lábához. Először semmit sem látott, annyira elvakította szemét a csillogás, és kissé kétségbeesett az átjutás nehézségeire gondolva.

Megkerülni nem lehet, ezt tudta jól minden meséből, hiszen az Üveghegy túloldalára csakis egyenesen, a csúcsán keresztül vezet az út, hacsak nem akar örökre eltévedni. Amikor végre hozzászokott az erős fényhez és hunyorogva bár, de kinyitotta szemét, felkiáltott meglepetésében:

- „Hogy ez nem jutott eszembe! Hiszen az Üveghegy üvegből van, és az üveg, az úgy-e bár átlátszó...” - és két kezét szeme fölé tartva, szorosan az üvegfalhoz támaszkodva fürkészni kezdte az üveghegyen túli világot. Arca egyre hervadtabb lett, azután legyintett, befalta a maradék hamubasültet és elindult visszafelé. Csak ekkor vette észre, hogy az út mellett szebbnél szebb házak sorakoznak, hogy királyfik és szépséges királylányok integetnek felé, gyermekek rohangálnak és játszadoznak mindenütt. Elért a folyópartra, ezúttal nem dobta vissza az ölébe pottyanó halat sem, hanem megsütötte és jól mindmegette, azután jóllakottan bement a házikóba és megölelte a szépségesszép leányt.

Másnap együtt figyelték az ablakból a következő Királyfit, aki ment az úton, ment gyorsan előre, és fanatikusan hajtogatta:

„...majd az Üveghegyen túl...”