Schein Gábornak már rég legendának kéne lennie a magyar irodalomban. Nem mintha nem lenne elismert, szakmailag magasan jegyzett szerző, de a nagy szenzációk mégse hozzá kötődnek. Pedig munkássága alapján rászolgált volna.

Csakhogy a szenzáció nem csupán az érdemnek szól, hanem annak is, hogy az illető meghallja-e a kor szavát és elkezd-e beszélni azon a nyelven… Schein Gábor élettel tölti meg művét, bolondok és piacok, tévéközvetítések és villamosozások, kísértetek és filozófusok kavarognak a nagyvonalú korképben, ami nem akar kórképpé is válni, csak regisztrál, épp olyan pontossággal, mint Canaletto, a mű egyik hőse. Itt érkezünk el Scheinnek e szövegével, de egész életművével a magyar irodalomnak és önértésnek tett javaslatához. Mitől magyar irodalom ez? Egy ausztrál és egy olasz utazgatása többnyire német nyelvű városokban? Az utolsó ének Budapestről datálódik, levél, de az idegenként itt járó levele. Hát persze: attól magyar, hogy magyarul írják. Egy nép nem létszámától nagy automatikusan, írja Jan Patoèka a csehek kapcsán, hanem attól, milyen léptékű feladatokat old meg. Vagyis, hogy kifelé néz vagy befelé… (Vörös István, Schein Gábor: Bolondok tornya, Jelenkor Kiadó, Pécs)

Nehéz helyzetben vagyok, amikor a barátaimról kell írnom. Egyszerre felemelő érzés és mégis oly megmagyarázhatatlanul nehézkes a légüres tér most a betűk körül, ahogy a papírra vetődnek. De mindig megtisztelő. Éppen ezért engedem a tollamat, hogy önmaga írja önmagát, mindenféle sallangok nélkül.

Egyszerűségében és nagyszerűségében, mint ő maga, Schein Gábor. A feleségem tanára volt az egyetemen. S egyszer csak a tanárból barát lett. A könyveivel s értékes gondolataival beköltözött a házunkba.

Schein Gábor író, költő publicista, egyetemi docens, az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti tanszékének tanára, számos hazai és külföldi ösztöndíj nyertese, 1998-ban Radnóti-díj, 2006-ban József Attila-díj tulajdonosa. 2005-ben a Hyppolitos című drámája Szép Ernő-díjat kapott. Rendszeresen publikál az ÉS-ben, majdnem évente megjelenik valamilyen kötete. Nem a szavak embere, inkább a betűké. Eddig a hivatalos és száraz-torkú felvezetés.

Kedves invitálásom van a Vígszínház melletti utcába. Az elmúlt napokban a könyvhéten jelent meg új verses elbeszélése, a Bolondok Tornya, ami címében s tartalmában egy új korszakot indít el. Jó cím, talán kortünet, talán nem? Nem vagyok irodalomelmész, csak egy szubjektív barát, érzékeny művész, aki ha teheti, hátizsákokban cipelve, konyhaasztalon, éjjeli szekrényen felejtett köteteivel töltöm meg a fejem. Ő is és én is a magunk kaptafájánál suszterkodunk, néha átmegyünk és megnézzük egymást s egy jót diskurálunk. Csoda? Igen a mai világban egy belvárosi lakás csendjében, kényelmes karosszékben, frissítővel s kis rágcsálni valóval - van-idő-dumcsizni-Tí-sörtben. Én kérdeztem, vagy inkább megrepesztettem a hallgatás burkát ő pedig órákig beszélt. Csupa fül voltam. Tudom róla, hogy lokálpatrióta, szereti, ismeri Pestet, és hisz benne. Hiszi, hogy mi művészek is átformálhatjuk. Itt él a feleségével s két gyönyörű gyermekével. Bejártuk Tolnát-Baranyát, beszéltünk a könyveiről, a magyar irodalom helyzetéről, az olvasókultúráról, könyvkiadásról. Szereti felemelni a hangját a jó ügyért. Olvassák a cikkeit az ÉS-ben! Visszamenőleg is! Érdemes. Jó szemmel látja a kultúra betegségeit. Meg más betegségeket is. Nem politizál, csak véleménye van. De mégsem kerültük el a kultúrpolitika fogalmát. Ezt majd máskor elmondom. Most a városunkról beszélgettünk, nem igazán a múltjáról inkább a lehetőségeiről. Az ő tükrében az enyém. Az enyémben az övé. S a mienkben Budapestté.

Elmondtam neki, hogy a Kultúrpart csapata is valami mást szeretne Budapesten is. Első buszos akciónk során köröket róttunk június 3-án a Móricz Zsigmond körtér és a Keleti pályaudvar között. Többször is. Közben az embereket invitáltuk ingyen utazásra Ikarusz-szárnyú-busz-hajónkra s az ingyenjegy mellé kultúrát is kaptak. Nem kellett lepkeháló. Jöttek maguktól, szívesen, mosolyogva. Ingyen, neves művészek társaságában, csevegés és előadások. Art sight-seeing tour.

Ahogyan egy utazás története elevenedik meg a Bolondok tornya lapjain is, egy képzeletbeli utazásé, mely egy kis szász városból, Pirnából indul, és Bécsen, majd Zürichen át végül Pestre vezet. Utazás térben és időben, tréfás, könnyeden ironikus, mégis hátborzongató átkelés a felvilágosult Európa rémtörténetén. Mintha az égbe vájt bábeli aknába merészkednénk alá. Az előképek Danténál és Az ember tragédiájában keresendők. Okos, élvezetes mű, remek formatalálat, mely valamiképpen a magyar irodalmat is furcsa, szokatlan fényszögbe állítja.

Schein Gábor: A magyar irodalom számomra minden más irodalomhoz hasonlóan olyan kultúra, amely a maga többnyelvű hagyományában végtelenül nyitott. A nyelv és a hagyomány semmiképpen sem bezártságot jelent, nem kötelez valamiféle rosszul értelmezett hűségre. Inkább a nyitás, a folytonos helyváltoztatás lehetőségét hordozza, játékra hív, váratlan kapcsolatokat teremt. És ami legalább ilyen fontos, a fordítások jelenléte, a fordítás szüntelen szükségessége mutatja, hogy nincsenek határai. Ez a helynélküliség azt is jelenti, hogy bizonyos művek, gondolatok, beszédformák éppen a magyar irodalomban találkozhatnak egymással, és sehol máshol. Értelmetlen a magyar irodalom határairól beszélni, értelmetlen azt kérdezni, mi tartozik hozzá, és mi nem. A magyar irodalom abban a műben van, amely holnap megírható lesz magyarul. Ezen a helynélküliségen, nyitottságon nekem is el kell gondolkodnom A Bolondok tornya kapcsán, hiszen a verses elbeszélés Bábel tornyának helyén születik, és így, hisz mást nem is tehetne, maga is tornyokat épít. Hét tornyot, játéktornyokat, az európai történelem szörnyűségeinek helyszíneit. A szörnyűségbe azonban mindig belevegyül a beszéd öröme. Mert Bábel tornya pedig nemcsak a zavar helye, hanem a nyelvteremtésé is. Létrejött egy nyelv, amelyen egészen más tudott megszólalni, mint eddigi munkáimban.

Az elbeszélés városokat jár be, Pirnát, Bécset, Zürichet, és végül Budapestre érkezik el. Budapesten az elbeszélés egyik főszereplője, az Ausztráliában élő Nádor Róbert a feleségével, Évával ebédel egy vendéglőben. Nádor Róbert megemlíti, hogy ebéd közben „A beszélgetés / a szülőkre terelődött. Elvégre van pár kacat, / amelytől egyikőnk sem tud megszabadulni, / ránk ragadtak, mint a bogáncs.” Ez is hagyomány, amivel nem lehet megbirkózni.

Igen, az. De ezt Nádor Róbert mondja, nem én. Természetesen értem őt. Egy város, a házai, az utcái, a falakba vésődött nyomok, az végső soron mégiscsak más, mint a nyelv, és bizonyos értelemben ahhoz sincs köze, hogy ebben a városban most éppen kikkel találkozom. A történetekről van szó, amelyeket belülről, úgyszólván a testemmel ismerek. Minden városnak vannak titkos tartalékai, például a temetőkben, amelyek sírjaikkal, útjaikkal magát a várost tükrözik. Itt máshogy múlik az idő, és más értelme van a jelennek, amelyben élünk. Ebből a másik időből, ami bele van írva a testekbe, a házakba, ebből lesz a kultúra. Mondom, értem, miről beszél Nádor Róbert. De engem legalább ennyire érdekel az, amivé ez a város lesz, vagy lehet, amennyiben valóban nyitottá válik, nem utolsó sorban saját emlékei iránt is. Az őrültség azzal kezdődik, hogy nem ismerjük azokat a szörnyűségeket, amelyek ebben a városban történtek, és öntudatlanul, az idő balekjaként megismételjük őket. De engem inkább a lehetőség, az áthelyezések érdekelnek, és ez többek között a múlt okos, érett tudásából következhet. Budapestből azonban valahogy kezdettől fogva hiányzott a képzelőerő, a kitartó tehetség. A feladat most is az, ami mindig is volt: intenzívebben beemelni a várost az európai kultúra hálózatrendszerébe. Természetesen a minőségről van szó, ami azonban nem forradalom, hanem tehetség és kitartó munka dolga. Az európai kultúra hálózatszerűsége egy adott városban abban nyilvánul meg, hogy elég sok találkozási pontot kínál-e a város. Vannak-e benne üres terek, ahol váratlan és kiszámíthatatlan találkozások történhetnek. A jó irodalomnak erről sok mondanivalója van, mert ilyen váratlan találkozásokból lesz a jó mű. Az ilyen belső, hívogató helyek kultúrája Budapesten nem alakult ki, valószínűleg sem a város építészeti adottságai, sem a története, sem pedig az itt uralkodó építészeti gondolkodás nem felel meg ennek. Sajnos ebben egy-két igazán szerencsés hely, a MÜPA vagy a Lehet csarnok kivételével az elmúlt húsz év sem hozott sok változást.

Van-e olyan európai város, ahol ez megtörtént?

Minden városnak más a története. Hasonlítgatni nehéz, nincs értelme példálózni olyan városokkal, mint London, vagy Párizs. Párizzsal kapcsolatban azért megjegyzem, hogy az új építészeti szemlélet egyik első megvalósulásaként éppen a Place de Pompidoux, illetve az előtte lévő tér mutatja, mit is jelentenek a tehetségesen betölthető transzparens, üres terek. Az emlékezés okossága pedig, azt hiszem, leginkább a megújult Berlinben szemlélhető. Ma ez a város az európai művészeti élet egyik központja. Ebben sok egyéb ok mellett fontos szerepe volt annak is, hogy fiatal művészek, egy új értelmiség birtokába vette Prenzlauberget vagy Kreuzberget. Új értelmet, új funkciót adtak ezeknek a városrészeknek, és áthelyezték e sokközpontú város súlypontjait. De a példák csak korlátozottan érvényesek, minden város a maga történetén gondolkodva volt képes újraértelmezni és újjáteremteni szociális viszonyait, régi tereit. Budapesten éppen ez hiányzik. Hogy az építészet, a téralakítás nyelvén okosan gondolkodjon saját történetén. Mindeközben persze sok minden történik. Éppen most olvastam Gyáni Gábor Budapest − túl jón és rosszon című csodálatos könyvét. És persze másról is szó van. Arról, hogy legyenek a városban üres terek, amelyeket rá mer bízni a város a fiataljaira, - mert egyébként a városokat mindig a fiatalok csinálták - rá meri bízni a művészekre. Ebben a városban nincs jelen a művészet. Formakultúrájukat és a felhasznált anyagokat tekintve rossz minőségű házak épülnek, a terek tehetségtelenségről árulkodnak. A terek többsége háborús övezethez hasonlít, amelyeken üggyel-bajjal át kell kelni. És ugyanilyen a város, amelyben mindenki naponta nekivág a nyugtalanító feladatnak, hogy valamiképpen eljusson A pontból B pontba. Alig van olyan tér, amelyen jó elidőzni, ahol le lehet ülni, meg lehet állni beszélgetni. Bizonyos életformák pedig teljesen eltűntek a városból. Eltűntek például a terekről a kártyázgató nyugdíjasok. Emlékszem, gyerekkoromban a Klauzál téren tízen-tizenöten is körülálltak egy-egy kártyaasztalt és kibiceltek. Különös, még ma sem egészen felmért változást egyedül a mobiltelefon hozott, amely folytonosan lehetőséget ad, hogy menet közben összekapcsolódjunk a város másik helyén hozzánk hasonlóan mozgó, vagy egy szobában ülő emberrel, családtaggal, ismerőssel, vagy idegennel. Másrészt ha egy járművön, tehát a semleges közszférában valaki melletted mobiltelefonál, ha akarod, ha nem, megnyílik előtted valamennyi a magánéletéből. Ebből azonban semmi nem következik, ez nem együttlét, ilyenkor úgy kell tenned, mintha süket lennél, a telefonáló helyett is biztosítanod kell a közszféra érinthetetlen semlegességét. A város jövőjét az dönti el, mikor lesz képes felszabadulni a kreatív erő.

És ehhez vajon mi kell?

Több dolog. Annak belátása, hogy előítéletekre nem lehet jövőt építeni. Más politikai környezet. Én most mégis valami mást emelek ki. Úgy látom, nálunk is vannak kísérletek, de nem olyan áthatóak, összefüggőek, hogy tényleg átalakítsák ezt a várost, és ide szippantsanak mobilis, tehetséges külföldi fiatalokat, mert az említett városok mind internacionálisak. Ugyanakkor van fogadókészség arra, hogy ha valami történne, az beemelődjék az európai mozgásba. Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg valamit. Minden városnak vannak „homlokzatai”, amiket szívesen mutogatunk másoknak, és „hátsó udvarai”, rosszabb környékei, ahol kisebbek az esélyek. Nálunk a kétféle tér között nincsen kommunikáció, és a mozgás is nagyon szerény, miközben azt látom, hogy azokban a városokban, ahol valami megindult, a változás az említett kétféle tér közötti kommunikációból indult ki. Az európai nagyvárosokban számos példa akad korábban kis presztízsűnek számító környékek felértékelődésére. Nálunk ilyesmi alig történt, bár Ferencváros egy bizonyos részén elindult valami ilyesmi, de aztán nem tudott egészen kibontakozni. Pedig Pestnek is hihetetlenül jó „hátsó udvarai” vannak, ahol bármi megtörténhet. Két kedvencem a VIII. kerület és Újpest. Ezek zseniális helyek lehetnek, ha egyszer felszabadul a kreatív erő.