Az orosz lélekre sajátosan jellemző az a vonás, ahogy benne a közösség és az egyén problémái szívet gyötrően találkoznak. A társadalmi változások nem oldják meg automatikusan az egyéni életproblémákat, az egyéni megváltás keresése pedig vak a szenvedés társadalmi okaira. Regények sora született e feloldhatatlannak tűnő problémáról, de ki bírna elviselni egy szerelmi vallomást, amelyet ilyen súlyos gondolatok terhelnek?

Ismeretes, hogy a szerenád eredetileg éjjel megszólaltatott zenés szerelmi vallomás. A szerelmes az imádott hölgy erkélye alatt énekel, vagy ha kevésbé járatos a zenében, kisebb zenekart fogad, hogy szívét kiöntse. A szerenádokhoz érzelmes, dallamos, igazi olasz muzsikát asszociálunk. Lehet ez fájdalmas, miként a beteljesületlen szerelem is kínzó, de nem lehet gyötrődő. Maga az alapul szolgáló szituáció, s az ennek nyomán kialakult zenei forma nem tűri tehát a súlyosabb tartalmakat.

A szerenád implicit törvénye: udvarlás során inkább hallgass arról, ami nyomaszt, lelki terheidről pedig végképp egy szót se ejts. Képzeljük tehát el ezek után, miféle kapcsolatot sejtet két ember között az a megszólalás, ahogyan Csajkovszkij szerenádja kezdődik.



A bevezető passzázs alapja a volgai hajóvontatók egy dala. Egy ilyet mi is ismerünk: e-ejúh-nyem, e-ejúh-nyem. Pontosan erről van szó, ha más is a dallam és a ritmika: árral szemben közösen vonszolt teher. Súlyos, nehéz hangzás. Ez nem udvarlás, ez filozofálás. A társadalmi lét teher. Így nem kezdődhet szerenád.

Ráadásul a zene lefelé lépeget. A szerenád címzettje ott áll az erkélyen s a mélyből olyan zene szól, amelyben valaki még alább száll. De profundis, a mélységből kiáltok hozzád. Ez panaszolkodás, segélykiáltás. Egyedül kibírhatatlan. Így nem kezdődhet szerenád.

Az orosz lélekre sajátosan jellemző az a vonás, ahogy benne a közösség és az egyén problémái szívet gyötrően találkoznak. Gondoljunk Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov hőseire. A társadalmi változások nem oldják meg automatikusan az egyéni életproblémákat, az egyéni megváltás keresése pedig vak a szenvedés társadalmi okaira. Regények sora született e feloldhatatlannak tűnő problémáról, de ki bírna elviselni egy szerelmi vallomást, amelyet ilyen súlyos gondolatok terhelnek?

Nos, egyvalaki, Nagyezsda von Meck, Csajkovszkij legbizalmasabb társa, barátnéja, idealizált szerelme, megváltója. Olyan kapcsolat volt ez, amely csakis szerelmesek, sőt, a beteljesült szerelemben évek során egymás társaivá váló személyek között szokott fennállni.

Csakhogy nem volt beteljesedés, nem is lehetett, számos okból. Nagyezsda férjnél volt, Csajkovszkij is megnősült, természetes hajlama ellenére. Olyan párról van tehát szó, amely a tényleges kapcsolat létrejötte előtt rekedt, ám szellemileg ezt az állapotot mégis messze túlhaladta. Ha tehát e kapcsolat egyáltalán vallomást, szerenádot követel, biztos, hogy egészen különlegeset fog, egyedi, szellemi szerelemhez méltót. Nem egyszerűen érzelmeknek kell a zenében testet öltenie, hanem gondolatoknak is, hiszen a fül, amely őket befogadja, nemcsak a szívé, hanem a szellemé is.

S hogy milyen tartalmakról van szó? Példaként: az első tétel imént hallott bevezető témája a zárótételben visszatér. Másrészt, és ez a megdöbbentő, erről a kezdőtémáról kiderül, hogy tulajdonképpen nem más, mint a zárótétel témája. A Finálé alcíme „Tema russo”, orosz téma, s a bevezető Andante dallam után a szóban forgó motívum Allegro con spirito szólal meg.



Kinek jutna eszébe itt megsejteni a tematikus összefüggést? Különösen a szerenád két középső tételének muzsikája után. Ami szól, gyökeresen más, mint a nyitó hangvétel. Az összefüggés azonban kétségtelenül fennáll, igaz, csakis a téma szikár vázának, a gondolat magvának vonatkozásában. Ha tehát a zeneszerző nyilvánvalóvá akarja tenni az összefüggést, rá kell vezesse a hallgatót a két megszólalás lényegi azonosságára. A mű legvégét halljuk, elsőként a bevezető téma visszatérését, majd az összefüggés feltárását.



Páratlan megoldás. Ám nem pusztán formai értelemben. A nyitóhangzás gondolati tartalmai mintha elhamvadnának új alakjukban. Nem megváltás ez, mégis fellélegzés. Nem lehet belőle semmi konkrétumot kihüvelyezni, amit egy forradalom zászlajára lehetne írni, de világos, hogy a hajóvontatást és a magányt felülírta az életerő s van, ami, aki kihúzhat a nyomorból. S több nem is kell, hiszen egyénnek, társadalomnak elég a remény, hogy a szenvedés legmélyén más is lapul mint szenvedés.

Ha tehát úgy véljük, hogy Csajkovszkijtól, az érzelmek zeneszerzőjétől, messze állnak azok az életproblémák, amelyek kora szellemiségét végső erőfeszítésre késztették, akkor ideje újjáalakítanunk e képet. Akármi jellemezze is általában a romantikus zenét, nem biztos, hogy a legjobb úton közelítünk hozzá, ha egyszerűen csak érzelmi ügynek, vagy a lélek húrjainak megrezgetésére szolgáló eszköznek tekintjük. Ez a szerenád gondolkodás is, következtetéssor is, amely, miként hallhattuk, eljut a maga konklúziójához. Szellem, szerenádra hangolva. Ha kiiktatjuk ezt a dimenziót, érthetetlenné válik a darab hangvétele és felépítése.

S még egyszer, a társadalmi és egyéni szenvedés mélyén más is lapul, mint szenvedés. S hogy mi ez, arra a zene a maga eszközeivel csak rámutathat, többet nem tehet. Nekünk magunknak kell megtalálnunk.