A transzcendencia szó a latin scando, scandere igéből származik. Ez tárgyas vonzattal annyit jelent: ,,hág, lép valamire,,. A transcendere ige ,,átmegy,,, tárgyas kapcsolatban ,,átlép, túlhalad, áthág (pl. valamilyen törvényt),, illetőleg ,,felülmúl valamit, túltesz valamin,, jelentésű.
„A teremtés bármilyen széles,ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.”
(Pilinszky János: Elég) Azt a gondolatot, hogy létezik egy valóság, amely meghalad mindent, amit az érzékekkel megtapasztalható világban találunk, vagy amit elképzelhetünk, Platón fogalmazta meg, Szókratész szájába adva a szót: ,,Azt bizonyára te is tudod, hogy a nap a látható dolgoknak nemcsak azt a lehetőséget adja, hogy láthassuk őket, hanem a létrejövésüket, növekedésüket és táplálékukat is, bár maga egyáltalán nem létrejövés. Nos, a megismerhető dolgoknak is nem csupán a megismerhetősége származik a jótól, hanem ezen felül még a létezésük és a lényegük is, holott pedig a jó nem a létező, hanem a létezőt méltóságával és erejével messze túlszárnyalja.,, (Állam, 509b - Szabó Miklós ford.)
Amit Platón a jóról mondott, az sűrűsödött idővel a transzcendencia, a transzcendens valóság fogalmába. A megtapasztalt, a megnevezhető létezők mögött felsejlik egy másnemű ősvalóság léte, amely a lét teljességét hordozza, és amelynek szoros kapcsolata van ezzel a világgal (amelynek része s szemlélői vagyunk), mert minden más lét belőle fakad.
De alighanem mindannyiunk számára kellemesebb lesz, ha filozófiai szeminárium helyett inkább a sarki kiskocsmában üldögélve töprengek tovább...
Ki gondolná például, hogy az az alak ott a szomszéd asztalnál nem a sörére vár... Amikor a kocsmáros elé teszi a frissen telecsapolt korsót, unott mozdulattal kezéhez igazítja, rutinosan megtörli azt a részt, ahonnan inni fog belőle, majd belekortyol, egy pillanatra azért átfut arcán az elégedettség érzése, de ha az ember hosszasan figyeli, egyértelművé lesz, hogy nem erre várt. Pontosabban várta ezt is, perszehogy, melyik vendég ne várná, hogy ha korsóját kiissza, a csapos záros határidőn belül újratöltse (persze az sem árt, ha közben kiöblíti), de ez az elvárás csupán a mindennapi gépezet része, a kocsmába járó törzsvendég rutinja. Ezen az alakon látszik, hogy a kocsma csupán egy állomás a számára, hogy a csapos csak egy figura, aki időről-időre megjelenik, hogy az előző korsót elvigye és helyette újat hozzon, sörrel teltet, hogy mindez a gépezet része, fogaskerekek, amelyek jól-rosszul működnek, és hogy ő is csak egy fogaskerék ebben a gépezetben, amely olaj helyett sörrel működik...
De nézzük csak, mellette az az ember – korsójára mered, majd felnéz és csillogó szemmel figyeli maga körül a világot, néha bólogat, aztán amikor a távolban megjelenik a csapos, várakozása már-már misztikus reménnyé fokozódik, és amikor a csapos asztalához ér a teli korsóval, elégedetten biccent, tekintete az axis mundira fókuszál, ami ebben a pillanatban maga a söröskorsó, a szakrális Grál-kehely, amelyben a komlólé az Élet vizezetlen Vize, egyedül van, mégis boldog, a korsót szertartásosan az asztalhoz döccenti, majd bólint egyet, mintha a világ egészségére emelné korsóját, majd húnyt szemmel belekortyol, nyelvével csettint egyet és tovább üldögél, időről-időre megismételve a mozdulatokat. Látszik rajta, hogy számára a kocsma szakrális tér, hogy a csapos neki maga Gábriel arkangyal, aki az egekből alászállva hozta asztalához a korsóba zárt Szentlelket, az üzenetet, az égipostai küldeményt, amely összeköti az eget a földdel, és amely számára ékes bizonyítéka annak, hogy léteznek csodák, hogy van „odaát”, és hogy ezek az apró csodák mindennap megismétlődhetnek...
Zorbász, a görög, Vladimír, a gyöngéd barbár, Miskin herceg, a félkegyelmű, Don Quijote, a szélmalomharcász, mind-mind ennek az embernek a testvérei, mind olyanok, akik számára a lét maga a transzcendencia, akik tudják, hogy a hétköznapok ismétlődő csodái egyenértékűek az ünnepek megismételhetetlen pillanataival. A régiek igazsága, amely szerint egy fűszálban benne van az egész világ, és az egész világ nem más, mint egyetlen fűszál, az ő számukra evidencia, természetes lét-érzés.
Mert a transzcendecia valójában létkérdés. A megszentelt létben annak minden eleme és pillanata szakrális és transzcendens, önmagán túlmutató. Ha viszont életünk csupán egy gépezet, akkor annak minden eleme, pillanata profán, földhöz ragadt, csakis önmagát jelentő, kizárólagosan evilági.
Ugyanakkor tévedésben van, aki azt gondolja, hogy a létezés tér- és időbeli mozdulatai azáltal nyerik el transzcendens jelentésüket, hogy folyamatosan önmagukon túlmutatnak. Nem! Ez csupán az átalakulás, az átlényegítés második mozdulata. A lényeg csak ezután következik: a túlmutatásból visszatérni a kiindulóponthoz, és azt teljes lényegében látni. Időtől és tértől függetlenül, közvetlenül, Egészben. A korsót meglátva rácsodálkozni az egész kocsmára, a világra, majd visszatérni a korsóhoz, immár tudva, érezve, mit is jelent a maga valóságában. És aki ezt a folyamatot megérti, az lassan-lassan képes lesz arra is, hogy ne kelljen bejárnia az utat a fűszáltól a világon át vissza a fűszálig, hanem egyből az Egészet lássa, érezze, a fűszálban és a világban egyaránt. A korsóban a létet, a létben a söröskorsót. Merthogy a kettő egy és ugyanaz, és ennek felismeréséhez szükség van a fenti három lépés megtételére. Legtöbbünknél.
Így jövünk rá, hogy minden egyszerű, hogy a létezés nagyszerűsége éppen ebben az egy-szerűségben rejlik. Így lehetséges az, hogy egyesek folyamatos transz-állapotban élnek, azaz, egy-szerűbben fogalmazva, léteznek, jelen vannak. Míg mások örökké várnak valamire, és nem veszik észre, hogy az a valami sohasem jön el, mert nem tud formát ölteni, mert formátlan a várakozás alanya és tárgya is. Élni és várakozni nem nagy dolog – ezt tesszük legtöbben, és észre sem vesszük, hogy ez a fajta várakozás tulajdonképpen nem más, mint egyre növekvő és elhatalmasodó rettegés – a haláltól, amely úgyis eljön. A létezés, a jelen-levés viszont permanens csoda, kocsmástul, fűszálastul, korsóstul, kavicsostul, mindenestül. Önmagán túlmutatva ébreszt rá önmagára, és ezáltal önmagunkra és a világra is.
Ki gondolná, hogy az az alak ott a szomszéd asztalnál nem a sörére vár... És nem is sejti, hogy közben elszalaszt minden csodát. Ha úgy tudna örülni a csapos mejelenésének, az asztalára helyezett korsó sörnek, mint az a másik, ott, mellette, akkor övé lehetne az egész világ, és véget érne hiábavaló várakozása. Így azonban csak a rutin marad – a munka végeztével a kocsmába be, a sört megrendelni, felhajtani, az üres korsót letenni, az újat megfogni, megtörölgetni, felemelni, inni, letenni, várni, felemelni, inni, letenni, várni, aztán fizetni és hazamenni, az asszony által elkészített vacsorát a tévé mellett befalni, aztán megmosdani, ágyba bújni, és az asszony halk, lemondó sóhaja mellett elaludni, reggel felkelni, munkába indulni, és közben csak várni, várni, várni... Mintha mi sem történt volna. És azt hinni, hogy az élet máshol van. Sejteni, hogy az élet más, és kétségbeesetten várni a választ a kérdésre: de hol van?
