Nem sok embert ismerek, aki Kafka műveit olvasva harsány hahotára fakadna, és alighanem kevesen gondolják, hogy a prágai hivatalnok valójában jókedélyű, társasági ember volt. Pedig a korabeli beszámolók ezt tanúsítják.
Barátai vidám, szórakoztató embernek ismerték, aki szívesen nevetett és nevettetett. Bármilyen hihetetlen, írásainak felolvasásakor mindenki térdét csapkodva mulatott azokon a szereplőkön és szituációkon, melyeken ma inkább sírni vagy szörnyülködni szoktunk. Remek evezős volt, szeretett úszni, napokig kirándult a természetben – és nőügyei sem vallottak valaminő besavanyodott kishivatalnok szürke hétköznapjaira.
Életének nagy részét Prágában, azon belül is az Óváros-téren és környékén töltötte, és ez a világ ihlette életét és művészetét egyaránt. Rövidebb ideig a várbéli Arany Utcácskában is lakott, és lakásának ablaka a Týn-templomra nézett. Munkája mellett az írást tekintette életfeladatának, amelyhez teljes magányra és nyugalomra volt szüksége. Talán éppen ennek köszönhető, hogy összesen három eljegyzését bontotta fel, általában mondvacsinált ürügyekkel. Egyik kedvesével kétszer váltott gyűrűt, és kétszer vonta vissza örök szerelmének igéretét. Ha szerelmes volt, nem ment neki az írás, pontosabban egész nap szerelmes leveleket fogalmazott, és szaladgált velük a postára. Talán utolsó kedvese lehetett volna az, aki szellemi és lelki boldogságot is hozott volna magányos életébe: Dora Diamanttal azonban egy évvel halála előtt ismerkedett meg, így késő volt már kettejük egymásra találása.
Korai műveit elégette, és hagyatéka szerint ugyanez a sors várt volna mindazokra az írásokra is, amelyek ma az európai- és világirodalom egyedülálló értékeinek számítanak. Életében keveset publikált, egyrészt mert csak kevés felelt meg saját elvárásainak, másrészt mivel sok műve befejezetlenül, töredékekben hevert fiókjában. Max Brod, Kafka jóbarátja azonban nem törődött az író kívánságával, és neki köszönhető, hogy műveit olvashatja az utókor.
1917-ben az orvosok tuberkulózist diagnoisztizáltak Kafkánál, amit ő maga a lélek betegségének tartott. Ezért abban sem hitt, hogy a nyugalom és a pihenés segíthetne gyógyulásában – akárcsak a régi és új természetgyógyászok, nem gondolta, hogy fizikai úton helyrehozható valami, aminek nem materiális okai vannak. Ettől kezdve érezte, hogy már csak pár éve van hátra, és még több időt szentelt az írásnak, amit egyfajta imaként élt meg. Halála előtt egy évvel héberül kezdett tanulni, és Palesztinai utazását tervezgette. Ez az ötlet 1911 óta foglalkoztatta, és azóta nem hagyta nyugodni a gondolat – ősei földjére emigrálni.
Minderre azonban már nem maradt ideje: 1924-ben egy Bécs melletti szanatóriumba vitték, ahol még abban az évben, július 3-án meghalt. Max Brod Prágába szállíttatta földi maradványait, ahol a stra¹nicei zsidótemetőben helyezték örök nyugalomra. Édesanyja azt állította, hogy halálakor megálltak az órák az Óváros-téren...
