A RESTART hajléktalanokkal, álláskeresőkkel, vagy hajléktalan álláskeresőkkel foglalkozik? Mi lesz a műfaja? Klasszikus dokumentumfilm?

Salamon András: Dokumentumfilm-sorozatra készülünk, de azért ez ennél kicsit bonyolultabb: egy előzmények nélküli szociológiai modellkísérletről van szó. Egész pontosan egy társadalmi- és munkaerőpiaci reintegrációs program felépítésén és televíziós ábrázolásán dolgozunk. Azokról az emberekről van szó, akik kihullottak a szociális gondoskodás hálójából, akik már maguk is feladták a reményt, hogy vissza tudnak térni az adófizető állampolgárok közé. Azokról, akik elvesztették a tudásukat, a méltóságukat, a fizikai és lelki kondícióik nagy részét ahhoz, hogy egy normális állásinterjún megjelenjenek, illetve olyanokról, akiknek ez a képességük mindig is hiányzott. Ezeket az embereket segítőkkel vesszük körül. Mentorokkal, szociális munkásokkal, pedagógusokkal, szociológusokkal, foglalkoztatási szakemberekkel, akik nagyon hatékony kompetencia-tesztekkel megpróbálják kideríteni, hogy az adott személyben milyen aktivizálható, mozgósítható erőforrások vannak még.

A RESTART annak a folyamatnak a dokumentálása lesz, ahogy ezek az álláskeresők találkoznak a fent említett szakemberekkel, akik tanácsot adnak nekik, hogyan válhatnak aktív munkaerővé?

Ez a folyamat első része. Nagyon fontos leszögezni, hogy egy sorozatról beszélünk, melyet 14 hónapon keresztül fogunk forgatni. A késztermék egy 26 részes televíziós sorozat lesz. Egy évvel ezelőtt, amikor kitaláltam, azt a címet adtam neki, hogy RESTART- A 100 legszegényebb magyar. Ezzel azt akartam mondani, hogy azt a 100 legrosszabb helyzetben lévő embert fogjuk bevonni a programba, akikben a szakemberek még látnak esélyt arra, hogy vissza tudnak illeszkedni a munka, illetve a társadalom világába. A műfaji meghatározás eredetileg szocio-reality show. Aztán ahogy egyre mélyebbre hatoltam, olyan visszajelzéseket kaptam, hogy ennek a kifejezésnek rengeteg negatív konnotációja van, hiszen sokan lejáratták ezt a műfajt, ezért én elhatároztam, hogy a dokumentumfilm módszerét választom. 50 perces adásokat fogunk szerkeszteni, melyekből az első 20-30 perc egy általunk leforgatott film lesz, és aztán ezt a filmet levetítjük egy stúdióban az álláskereső szereplők, a velük foglalkozó szakemberek és a projektet működtető cégek, alapítványok képviselőinek. Tulajdonképpen ez egy össznépi zsűri lesz. A dolog lényege, hogy nincs kiesés, mindenki végigmegy a programon, kivéve persze azokat, akik önszántukból állnak fel, akik nem akarják folytatni, mert nincs elég erejük, kitartásuk. Hiszen itt keményen kell majd tanulni, dolgozni, kurzusokra – csapatépítő, személyiségfejlesztő tréningekre - járni. Nagyon intenzív a program.

Csoportok lesznek vagy egyéni jelentkezők? Hogyan választjátok ki a résztvevőket?

A munkaerőpiaci szakemberek javaslatára, szakmai szempontok szerint összeállított tesztek segítségével, az önként jelentkezőkből végül 15 embert vonunk be a modellkísérletbe. 15 olyan álláskeresőt, akik között lesz roma, börtönből most szabadult, állami gondozásból kijött, lesz nő, férfi, lesz családos, magányos, lesz hajléktalan, vagy akár mozgásában korlátozott ember. Nagyon-nagyon színes lesz a társaság. Feltehetően rendelkeznek majd az összes létező egészségi és/vagy társadalmi hátránnyal. A program tehát arról szól, hogy a negatív tartományból hogyan jutnak el abba a helyzetbe, hogy végül a saját lábukon tudnak megállni a munkaerő piacon. Ez lesz a folyamat egyik része. De nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy piac nélkül nem lehet munkahelyet teremteni. Az nem létezik. Az egy önbecsapás, hogy munkanélküli segélyen tartunk embereket, majd elnézzük, hogy elmennek feketemunkára, vagy netán a segélyért közmunkára. És azt is tudja mindenki - csak becsukjuk a szemünket - , hogy havi 60-100 ezer forintból nem lehet megélni. Ma leginkább az ellenösztönzők határozzák meg a helyzetet, miszerint az a jó megoldás, hogy vedd fel a segélyt, menj el feketemunkára, és ne fizess adót. Ezzel szemben mi először piacot, aztán munkahelyet teremtünk. Ez a válaszunk a kihívásokra.

Konkrétan?

Azt találtuk ki, hogy egy éttermet fogunk üzemeltetni, nagyon jó minőségű, alacsony árszínvonalon működő önkiszolgáló éttermet. Nem Budapesten, hanem a munkanélküliség által leginkább sújtott régióban, Borsodban. Lehet, hogy Miskolcon. Tudással, tapasztalattal rendelkező szakembereket fogunk bevonni a programba, akik segítségével összerakható egy üzleti modell. 15 ember fog tehát dolgozni az étteremben alkalmazottként. Valaki zöldséget pucol, valaki főz, valaki adminisztrál. De mögöttük mindig ott vannak a mentorok. A forgatásaink tehát arról szólnak, hogyan épül fel egy ilyen étterem, az emberek hogyan találják meg a nekik legjobban megfelelő munkát, hogyan élik meg az átmeneti időszakot a tréningek és az étterem tényleges működése között, hogyan tudnak teljesíteni a kamerák jelenlétében. Azzal telik el a 14 hónap, hogy a 15 fő mentális, fizikai felépítésen ügyködünk, miközben a szereplők tanulva dolgoznak, dolgozva tanulnak. Mi pedig igyekszünk nem zavarni a folyamatot a kameráinkkal.

Azt már mondtad, hogy nincsenek kiesők, de valami köze azért mégis van ennek a valóságshow-khoz. Eredetileg te is szocio-reality show-ként határoztad meg, és nemrégiben a bulvársajtóban, egy hajléktalanokkal foglalkozó valóságshow kapcsán merült fel a RESTART…

Én semmiféleképpen sem szeretnék a valóságshow-k megoldásaiból, eszköztárából meríteni. Embertelennek találom azt a módszert, hogy belöknek 15 szerencsétlen hajléktalant egy kastélyba, és az ablakon keresztül azt figyelik, hogyan szavazzák ki egymást. Ezt megalázónak, felelőtlennek, a bulvár műfaj legaljának tekintem. Ezzel szemben a mi szereplőink nem költöznek össze, élik a saját életüket. Persze mindegyikük személyes sorsa beszivárog majd a történetbe. Ez a partnerségre építő, sorskövető dokumentumfilmezés. Követünk egy embert és megnézzük, hogyan változik, mi lesz vele. Ez nagyon intim, bizalmi viszonyt feltételez. Ennek a műsornak nagyon fontos üzenetei vannak. Mi azon dolgozunk, hogy elterjesszük annak a kultúráját, hogy Magyarországon a legelesettebbek számára is létezik az a lehetőség, hogy az érintettek saját hajuknál fogva rángassák ki magukat a legreménytelenebb helyzetből, ha igénybe veszik a programokat, ha beleteszik az energiájukat, ha elfogadják a szakemberek segítségét. Mi egy megismételhető példát szeretnénk bemutatni, szemben azokkal a kísérletekkel, amelyek mesterséges eszközökkel, egy mesterséges világot teremtenek, a szereplők számára életszerűtlen helyzeteket kreálnak, melyben aztán nagy esélye van, hogy az érintettek- akár a győztesek is - mélyebbre zuhanjanak, mint ahonnan jöttek. Ez kiváló terep a hiéna-sajtónak. Ezzel szemben a RESTART életszerű, megismételhető, mindenki számára elérhető, aki egy kicsivel többre hajlandó, mint korábban, aki vállalkozik a saját élete rendbetételére. Azt is mondhatnám: aki engedi, hogy a szakemberek megtalálják benne azt a kis tartalék képességet, amire lehet építeni.

Akkor nyeremények sem lesznek?

A RESTART-ban senki semmilyen nyereményt nem fog kapni. Az életben sem osztogatnak ajándékokat csak azért, mert valaki hajlandó tanulni, dolgozni. Nem akarjuk, hogy lakás, autó reményében jelentkezzenek az álláskeresők. A mindennapokban is megteremthető konstrukciót ajánlunk. A szereplők teljesítményének összemérése után természetesen kialakul majd egy erősorrend. A kiemelkedően teljesítőknek lesz motivációja arra, hogy még többet tanuljanak, dolgozzanak, vállalják a sorsukat. Ők állást fognak kapni. Tartós munkaviszonyt. Én úgy gondolom, hogy ez több, mint bármilyen ajándék. Egy állástalannak a biztonság hiányzik legjobban az életéből, és ezt egy legális állással megalapozhatja. A RESTART-nak az a célja, hogy hosszútávon is munkát biztosítson ennek a 15 embernek, hogy utána ne igényeljenek állami gondoskodást. Én ebben érzek egy őrületes nagy lehetőséget, mert azt érzékelem az országban, hogy ennek a kultúrája ismeretlen. A legtöbb ember ott tart, hogy feketemunkán élni az annyi, mint adót csalni, tehát kacsintunk egyet, mert mindenki ezt csinálja. Van egy nagy közös megegyezés abban, hogy átverni az államot, az teljesen normális. Mi ehelyett azt ajánljuk, hogy mindenki nézzen szembe magával, vegye igénybe az állam részéről jövő segítséget, és törekedjen arra, hogy mozgósítsa önmagában mindazokat az energiákat, melyek rendelkezésre állnak, és ez elvezethet oda, hogy már biztonságban érzi magát.

A közszolgálati gondolkodás, a társadalmi érzékenység növelése miatt vállalta be a RESTART-ot a Magyar Televízió? Egy tévécsatorna nézettséget akar, a mai magyar társadalomban viszont majdnem mindenki fél. Félti az egzisztenciáját, és ezáltal szinte retteg az álláskeresők, a fogyatékosok, a romák, az elesettek, a kiszolgáltatottak felé fordulni. Elbizonytalanítja, hogy ő mikor kerül hasonló helyzetbe…

A Magyar Televízió meglátta a lehetőséget, hogy egy olyan formátumot dolgozhatunk ki, ami esetleg más országokban is piacképes lehet. Program és a műsor együtt. Ez az egyik legfontosabb. Nyilvánvaló, hogy a céljaink között előkelő helyen szerepel a társadalmi érzékenység növelése: muszáj legalább odafigyelni erre az ügyre.

Azt gondolom, hogy nem csak az állást keresőkkel van probléma, hanem az egész társadalom hozzáállásával. Sokan magukat a munkanélkülieket hibáztatják, hogy elveszítették az állásukat, és nem képesek újra munkába állni.

Óriási tanulság lesz a másik fél számára is, hogy meglátja, miként állt elő az a helyzet, hogy valaki az utcára került. Egy ilyen tévésorozatnak igazából csak az lehet a funkciója, hogy elindítsa a gondolkodást. Aztán majd elválik, képes lesz-e valódi szemléletváltozást okozni a RESTART.

Kétségtelen, hogy a cél nemes, de felmerül a kérdés: hogyan lehet az álláskeresők, a hajléktalanok életéhez úgy „hozzányúlni”, hogy az morálisan ne legyen bántó?

A filmezés szerintem magatartásbeli kérdés: nem tudsz lefilmezni valakit a távolból, nem tudsz lefilmezni valakit anélkül, hogy igazán közel mennél hozzá, a szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt. A filmezés - jó esetben - igazi együttműködés. Nem hiszek az üzleti alapú, rovartani megfigyelésben. Nem hiszek abban, hogy „ketrecbe zárt” emberekkel partneri viszonyt lehet kialakítani, hogy nekik segíteni lehet így. Persze nem is akar senki. Pénzt szeretnének, csak mást mondanak. Én abban hiszek, hogy két ember között - akkor is, ha az egyik kamerával mozog - mindenféleképpen létre kell jönnie egy bizalmi viszonynak. Meg kell, hogy értsék, mit akarnak egymástól. Nem tesszük lehetővé azt, hogy valaki csak úgy önként jelentkezzen és bekerüljön a műsorba, még ha számtalan nagyon érdekes, nagyon izgalmas, nagyon drámai elemet is tartalmaz az élete. Mi azt mondjuk: szakemberek döntsék el, látják-e a siker esélyét a jelentkezőben.


Milyen szakemberek és milyen alapon?

Könyvtárnyi irodalma van a kulcskompetenciák mérésének. Minden embernél mérhetőek azok a képességek, azok az adottságok, amelyekkel a jelentkezés pillanatában rendelkezik. Mérhető a tanulási kompetenciája is, azaz, hogy A pontból B pontba mennyi idő alatt fog eljutni. Ha ezek negatív eredményt hoznak - bármilyen érdekes is a karakter - , nem fog tudni bekerülni a RESTART-ba, mert eleve bekódolt kurdarcokat és tragédiákat nem óhajtunk bemutatni.

Az elejétől fogva tudtad, hogy szükség lesz kompetencia-tesztekre, vagy ez később derült ki?

Abban már az elejétől kezdve biztos voltam, hogy ez nem lehet egy olyan casting, ahol én ránézek egy emberre, és azt mondom, gyere, vagy olvastam az életrajzod, jó leszel nekünk. Én ez nem dönthetem el, ez egy nagyon komoly szakma. Zsűriket kell elképzelni, és ezekben a zsűrikben, a fordulókon csak az egyik szempont lesz a televízió.

Szóval akkor egy pillanatig sem volt morálisan problémád azzal, hogy hogyan mutasd be ezeket az embereket?

Nagyjából 25 dokumentumfilmet készítettem romákról, hajléktalanokról, éhező, drogos, prostituált gyerekekről. Forgattam a világ legnagyobb nyomornegyedében, Bombayben, de forgattam Bukarestben, Moszkvában, Peruban, Marokkóban, Pekingben is. Mindig is úgy gondoltam: nem az a dolgom, hogy úgy segítsek, mint egy szociális munkás. Meg kell csinálnom a munkámat tisztességesen. Ha a film jó lesz, az talán segít a társadalmi érzékenységet nyitogatni. Ez most egy teljesen más helyzet, itt sokkal nagyobb a felelősség rajtam, ezért én megkértem szakembereket, hogy világosítsanak fel, valójában melyek itt a veszélyes elemek. Azt mondták, az egész egy életveszély, amit én akarok. Hogy lehet veszteseket kitenni nyilvános szereplésnek? Ennek hatására sokat formáltam az eredeti elképzelésen. Egyértelműen eldőlt, hogy itt nem lehet kiesés. Mi nem kieséses rendszerben fogunk dolgozni. Ezeket az embereket semmilyen – akár megalapozott - emberi, szakmai döntés sem taszíthatja oda vissza, ahonnan jöttek, hiszen ígéreteket lengettünk meg előttük, konkrétan hogy kikerülnek abból a helyzetből, ahonnan érkeztek. Mondhatnánk, hogy „csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja”.