Azt mondják, a zene nem ismer határokat. A muzsika sosem ismerte a határőröket s a vámvizsgálatot. Nem kellett pecséteket kérnie, s egyik bódéból a másikba menni, hogy alapos átvizsgálás után méltónak találtassék arra, hogy idegen földre lépjen. A zene időtlen s határtalan. A nincsenek határok országában, ahol a véletlen-úton két idegennek nem kell makogni, s gügyögni és elővenni a beépített pantomim-gesztus-készletet, hogy egy pohár vizet kérjen egy kiszáradt kút mellett, hanem elő a két kanalat, rá a térdre, s a másik válaszul hevesen csattogtatja a parókáját s ebből előbb-utóbb zene lesz, azután barátság, s megszűnik a bőrszín, a vallás, meg a sok miegymás. Ez az, ami összeköt, barátokra lel. S ez mennyire igaz Pat Methenyre és örökké megújuló zenéjére. Három év után ismét Budapesten, a Margitszigeten.

Pat Methenyről már szinte mindent megírtak. Én ehhez nem is tudok hozzátenni, s tényleg minden szemtelenséget elkerülve írom azt, aki kíváncsi, hogy kicsoda papíron, az látogasson el a honlapjára, s ott megtudhat róla szinte mindent, s az ember rögtön zavarodott lesz, mert rájön, ennyi díj, elismerés, kanyargós életpálya, hivatás, elkötelezettség s egy nagy adag szerénység s alázat – ami ritka e szakmában – hogyan szorul bele egy emberbe. Rájön arra, hogy őt azért hallgatni kell elsősorban.

Én is zavarban lennék most, ha kinyitnám a netet és olvasnám, hogy kansasi zenészcsaládba születik, a trombita „találja meg a ládában a padláson” 8 évesen, egy kicsit sokáig maradt a száján, majd gondolt egyet s innen ugrott rá - de jó nagyot - a gitárra 12 évesen. 15 évesen a legjobbakkal játszott Kansas Cityben s a nagy durranás 20 évesen kavarja fel a levegőt a jazz világa felett. 1975-ben jelenteti meg első albumát a Bright Size Life-ot. (Jaco Pastoriusszal és Bob Mosesszel az oldalán, csekélység habbal!). Hát kell ennél jobb kezdet?

S ettől kezdve nincs megállás. És olyanokat is lehetne találni, hogy 18 évesen már tanít a Miami egyetemen s egy évvel később a Berklee College of Music-on. Felfelé sincs megállás, több mint 25 lemez a Pat Metheny Group-pal, 15-ben másokkal közösen, és több mint 20 lemezben vendégszólista. 1979 -ben a legjobb jazz gitáros címet nyeri el. Talán nem véletlenül. Olyanokat olvashatna az ember, hogy 17 Grammy-díj rengeteg kategóriában s ha jövőre nyitnám ki a világhálót, akkor tudom 18 lenne a szám. Mindenféle zenei vizekre evezik, a klasszikus trióformáktól a szimfonikus zenekari hangzásokig, tud latin-amerikai ízt is keverni, de ezt el is hagyja, hogy csendes-óceáni vizekre evezzen az „Imaginary Day”-en. Az sem lepné meg az embert, hogy egy szupertehetség hangszerekkel is kezd kísérletezni, ő vezeti be a komoly hangzású szintetizátort, a gitárszinti elmaradhatatlan még ma is. De ilyen a szoprán akusztikus gitár, a 42 húrú Pikasso és a bund nélküli klasszikus gitárja is. És ha tényleg megtalálnánk a weboldalán a lemezeit, akkor időtlen időkig gördülhetne lefelé az a gördülősáv. Lényegében ezek csak adatok, a fontos az, ki ő és mit hogyan csinál.

Mit jelent nekem a zenéje? Ha lenne weboldalam ott elmondanám, hogy őt hallgattam a vizsgáim s a szigorlati éjszakák előtt, s ez szólt amikor 120-szal téptem a sztrádán is, meg amikor a depis hangulatú metróutazás alatt vidámított meg a CD lejátszóban. Virtuális utazás fel s le minden irányba. Igen, szeretem a szárnybontogató 81-es Offspring-jét, amiről most is játszott egy számot (ezen a lemezen játszik először gitárszintin s Steve Rodby-val is). Elmondanám, hogy a 87-es „Still life talking”-ját rongyosra, s a rajta levő „Last train home”-ot végtelenre állítottam, hazafelé menet az éjszakai próbákról. Különös utazás-csemege a szimfónikus hangzásba való kiterjedése a 92-es Secret Story-n, és saját bevallása szerint pedig az egyik legkedvesebb, a melankólikus „szandokat” felvonultató, számomra pillanatkép-festmények a Charlie Haden-nel közös duó lemez, a 97-es „Beyond the Missouri sky”.
Nem nagyon beszél azonban az interjúkban a 99-es filmzenéjéről, ami egyébként gyönyörű a „Map of the world”-ről. Nekem a szívem csücske egy megint új hangszeren, a bariton gitárján, csak-úgy-magamnak-játszom-album a „One quiet night”, egy hangulatkört befutó, belső gondolatokat kitáruló szólóalbuma. Aki gondolati-költészeti megfogalmazású zenére vágyik, az hallgassa szorgalmasan a kiváló pianistával, Brad Mehldau-val közös duólemezt.

Margitsziget. Pat Metheny és két másik világtehetség. A trió a jazz zenében, mint a klasszikus zenében, egy belső, filigrán, visszafogott, s ugyanakkor érzelemdús formáció. Odafigyelhetünk az egyénre, a hangszertudására a szólók közben, s érzékenyebbé válik az összhang magas színvonalának elérése. Kamarazene. Day trip a koncertturné címe. Miért, mert ez is különleges, egy nap alatt vették fel egy turné szabadnapján. Ezért különösen fel vagyok csigázva. Kellemes hűs-enyelgős szél kavarog a fák között, izgatottan törünk át a parkon, a bejáratnál még jegyeket árulnak, néhány ember egykedvűen sörözik, pedig már elkezdődött. A kakasüllőn feszengek a kényelmetlen műanyag székemben, fentről jól látni mindent. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Nagy üres foltok elöl a tízezer forintos sorokban, nem értem miért nem tud egy szabadtéri koncertet megtölteni a világ egyik legjobbja. Drága a jegy, rossz az idő, most megy a Doktor House, avagy gyenge a PR? Valószínű csak nekem baj ez, meg a lepukkadt színpad, a nyolcvanas évek hangulatával.

Láthatóan azonban Pat Metheny-t ez cseppet sem zavarja. Fekete nagyszínpadon kis fekete folt, aki szó szerint belebújik az akusztikus gitárba s megszületik valami képszerű, a több-mint –zene-van-itt valósága. Egyedül, mintegy felvezetésként, még túl világos van, nincs reflektor, semmi sallang, csak egy kis pont és az ő hatalmas zenéje. A 42-húrú is előkerül, inkább szitár hangja van, magamban szigárnak neveztem el, s olyan íze van, mintha képeslapokat lapozna. Csak úgy bevezetésképp. Bár az arcát kellene mindig nézni, ez már nem is ő, ez a Zenébebújt-ember, s ahogy nyilatkozta egyszer „ a nagy fülelő, hallgató, aki már a következő hangra figyel, mikor születik meg”. Azután megjelennek a többiek. Christian McBride basszusgitáros szólólemezein kívül már más világhírességekkel bizonyított, mind a klasszikus, pop, soul mezsgyéjén is maradandó nyomokat hagyott. Diana Krall, Herbie Hancock, Joshua Redman, Jack DeJohnette, Chick Corea, Sting, James Brown hangszerének legjobbjaként tartja számon. Antonio Sanchez, aki kétségtelenül hatkarú-dobos, latin vére teljesen egyedi ízt csempészik a kottajegyek közé, három éve is együtt játszott Pat Metheny Budapesten járt együttesével, s nem kisebb óriások, mint Chick Corea, John Patitucci, Luciana Souza és Michael Brecker választotta társául.

Ismerik Önök azt az érzést, mikor zsebre tett kézzel, fütyörészve, önfeledten feldobott állapotban, lábat kissé megemelve, függőlegesen aprókat huppogva, a-nem-érdekel-hogy-elérem-az-uccsó-busz érzésével kelnek át egy néptelen parkon? (Mert az utolsó tapsról megszöktem). S különösen nehéz a lélegzetvétel, mert az ember pólójába, fülébe, hajába s szemébe hangok gabalyodtak bele, s néha jólesően „kúl”, ha egy baromi jó koncert után önt el a katarzis olaja, s mint most is a fűszálak helyen alvó hangjegyek vannak. S ebbe olyan felemelő érzés táncolva-belerúgni. Bármerre nézek csak hangjegyek dudorásznak a levegőben. Velem együtt képtelenek abbahagyni. Ilyenkor sietsz egy frissen vett CD-vel haza a családhoz, hogy elmondhasd „Nahát, ha ezt kihagyom….”