Nem térek magamhoz a téren történtek óta. Valamit vagy nem vettem észre, vagy nem akartam észre venni, úgy lett az életem része.

Ha rémképeim nem csalnak, a másodfokú egyenletnek egészen biztosan, de tán a több ismeretlenesnek is akad megoldóképelete. Schulekné pokoli matektempója, gyilkos módszerei nem múltak hát el nyomtalanul, úgy tűnik, a gimnázium évei kitörölhetetlennek. Manapság is gyakran gyötör egy álom, miszerint katonaruhában, másnaposan állok az érettségi bizottság előtt, valahol a Szahara egy kies lankáján, ajkaim közt homokszemként morzsolva a felfoghatatlan germanizmust: akkor, és csak akkor. Halmozottan hátrányos helyzet.

Ismered a lét megoldóképletét? Ha igen, nyomatékosan kérlek, küldd el okulás végett, hogy lássam, valakinél ott a kiváló megfejtés, esetleg már ki is vitte a katedrához, elégedetten majszolja parizeres zsömléjét az óra végéig, míg jómagam verejtékezve sem jutok egyről a kettőre, a szó legszorosabb értelmében. Persze, ha dolgozatod közhelybékét hirdet, hagyjál nekem békét, ezt már nem veszem be. Kössz’, helyes, de nem akar itten ilyesmit senki, de tényleg.

Rock and Rollt? Ellenséget minden magyar háztartásba! Mi több, hiszen már a spájzban vannak, csak le kell venni a polcról, és útjára engedni a palackba zárt szellentéseket, sorra. Úgy tapintható a feszültség, mint a nekidagadt ütőér, legyen szó bármiről, feszülünk, vagy üvöltünk, hogy torkunk szakad. Még a Kultúrpart dalversenye is csak ellenként kaphat címlapot, ez van, ennek van hírértéke. Mire jó az ellenségkép? Egész biztosan remek szelepnek tűnik például a társadalom kéjgázokkal töltött lufiján – csak hogy folytassam a légnemű hasonlatot – leszámítva a múlt század nagyobb durranásait, de hát ki gondolta akkor, hogy majd az lesz belőle, ami…

Nem, nem politizálok, a megoldást keresem, vagy inkább megérteni óhajtanám azt, amit időről, időre megoldásként kínál a történelem: a közhasznú gyűlöletet. Hogy váljék az életem részévé, no meg az egészségemre. Ugyanis gyűlölni jó. Különös energia, adott esetben a kreativitás ugródeszkája is lehet, gondoljunk csak a válogatott kínzásnemekre a középkortól napjainkig, vagy arra, mi magunk mennyi fájdalmat vagyunk képesek, tudunk okozni családtagjainknak, barátainknak, munkatársainknak, milyen kifinomultak vagyunk lélekgyötrésben, de igazán! Művészet ez a javából, mi más lenne, mint az önkifejezés mindent, morált, jó érzést, ártatlanságot elsöprő áradása, a gátlások beszari alsónadrágját sarokba hajító emberisten születésének pillanata, a hatalom fényes dicsősége, mikor üstök, és rezek szólnak rendületlenül. Perszonálindulók harsannak mindenfelé, gyűlöl a tévé, a rádió, a nyomtatott sajtó, aki épp szembe jön, és én is gyűlölök, érzem, zakatol bennem ez az új és izgalmas érzés, hatalmas lettem, igazi artista.



Emberek! Lehet, ebben vagyunk a legnagyobbak! Végre-valahára megtaláltuk igazi karakterünket, meg van a megoldóképlet! Kár, hogy kivont karddal nehéz összeborulni, de nem baj, majd az kimarad. Úgyis utállak…