Szerencsére akadnak még köröttünk elhivatottak. És persze akadnak, akiket már elhívhatnának. Az emberek többsége a vanelégbajom-állapotban létezik, néhanap elcsámcsog a Telekép-pszichológizálás végtermékein, de tartós traumát viszonylag keveseknek okoz egy földrengés több ezer kilométernyi távolságban.
Jármi Éva pszichológus, tanársegéd – ELTE-PPK, Pszichológiai Intézet. Sok más egyéb mellett gyermekvédelmi pszichológiát oktat leendő pszichológusoknak, tanároknak. Évekig dolgozott gyermekotthonban. Alapító tagja és vezetője egy két éve alakult Munkacsoportnak, melynek tagjai a Gyermek- és Lakásotthonokban Dolgozó Pszichológusok. www.gyevepszi.hu
Ez a szép kifejezés magyarra fordítva állami gondozás, csak ez ebben a formában nem annyira pontos kifejezés, a hozzá tapadt Családi kör című kultsorozatból táplálkozó vélt vagy valós emlékképeink legalábbis erőst behatárolják a hozzáállásunkat. Megjegyzem, volt idő, amikor erről és hasonló helyzetekről beszélni fontos volt, amikor ez volt a valóságsó… szóval ezt ma úgy hívják, hogy gyermekvédelmi szakellátás. Egyébként biztatóbb kifejezés. „A családból kikerült gyermekek/fiatalok otthont nyújtó ellátását végzi” – hát ezzel a definícióval tényleg jobb is, ha nem hívjuk államinak ezt a gondozást.
Hogy mért nem inkább mozdonyvezető lett? Talán mert volt trabantjuk. Elhivatottságból koptatta a padot éveken át, azzal a feltett szándékkal, hogy megreformálja a gyermekvédelmi rendszert – nincs pofám aljadék módon megkérdezni, hogy ez mennyire sikerült… – , maradjunk annyiban, hogy rajta van az ügyön.
• „Azért lettem pszichológus, hogy megreformáljam a gyermekvédelmi rendszert. ( - Freud ki Freud: néhány serdülőkori találkozás gyermekotthonban élő gyerekekkel - ) De legalábbis hogy a pszichológiai szemléletet erősítsem, a gondozott gyermekek pszichológiai ellátását ÉRDEMBEN biztosítsam. Ezt a célt szolgálja a Munkacsoport is. Hiszen minden egyes családból kikerült gyermeket súlyos veszteség, érzelmi sérülés/trauma ért, aminek feldolgozásához támogató (terápiás erővel bíró) közösség, és gondozás szükséges.”
Szerencsére akadnak még köröttünk elhivatottak. És persze akadnak, akiket már elhívhatnának. Az emberek többsége a vanelégbajom-állapotban létezik, néhanap elcsámcsog a Telekép-pszichológizálás végtermékein, de tartós traumát viszonylag keveseknek okoz egy földrengés több ezer kilométernyi távolságban.
2.
Tulajdonképpen soha nem értettem, hogy képes valaki még a más baját is a nyakába venni – jó, rendben, elhivatott, misszionárius. Ebben az esetben viszont nem tud mengelei távolságot tartani, szükségszerűen kialakul egy viszony azzal, akivel nap mint nap együtt van, pláne ha beszélgetnek. Kétlem, hogy délután négykor ezt a viszonyt be lehet akasztani a szekrénybe.
• „Mindnyájunknak vannak veszteségei. Így amikor egy másik emberen keresztül találkozunk újra azokkal az érzésekkel, amiket saját veszteségünk kapcsán megéltünk, - pl. tehetetlen düh, rezignáltság, üresség, értéktelenség-érzés, magára hagyottság - könnyen előhozhatja belőlünk is mindazt, amit még mi magunk sem dolgoztunk fel. A gyerekek a pszichológussal való terápiás, bizalmi kapcsolatban ezeknek az érzéseknek szabad utat engednek, és tapinthatóvá válik a fájdalmuk. Ennek kezelése, megfelelő irányba való csatornázása sok erőt elvon a mindennapokban. Jelenleg ezért dolgozom egy kissé távolabbról, mert kell egy kis pihenés.”
3.
www.police.hu/megelőzés/bűnmegelőzés/családon_belüli_erőszak
Nézzük a híreket, valami amstetteni rém, valami pedofília, valami éheztetés, valami erőszak, valami vasárnapi apuka, valami amerikai szépség. Nyilván mindannyian hozott anyagból dolgozunk. Hat ránk, átszűrjük saját érzelmi világunkon. Vagy beengedjük, vagy nem. És ha szerencsések vagyunk, nem értjük, hogy jöhetett létre, hogy tartott eddig, hogyhogyhogy.
„Egy család, ahol erőszakos cselekmények történnek, és főleg ahol ez rendszeressé válik, – akár a házaspár tagjai között, akár a gyermekekkel szemben történik - úgy tartja fenn az egyensúlyát (hiszen mint minden rendszernek, a családnak is van egy működési egyensúlya, de legalábbis ennek fenntartására törekszik), hogy a családban valaki az erőszak áldozatává válik. Ettől a „rendszeregyensúlytól” olyan nehéz beavatkozni kívülről. Ezért van, hogy gyakran hosszú évekig fennmarad a helyzet, titkolják a családtagok a bántalmazást, az áldozat nem kér segítséget – hiszen ők maguk is részei ennek a diszfunkciós, de azért valahogy mégiscsak működő rendszernek.”
Azért ez így hallva-leírva elég ijesztően hangzik. Állítólag a nők kétféleképpen viselkedhetnek nemi erőszak esetén – hagyják, vagy belehalnak. Az esetek jelentős többségében még csak feljelentést sem tesznek. Félnek a társadalmi megbélyegzéstől, avagy az elkövetőtől – aki gyakran közeli „ismerős”.
4.
„Gyermekbántalmazásnak nemcsak az minősül, ha a gyermeket fizikailag vagy szexuálisan bántalmazzák, hanem beszélünk érzelmi bántalmazásról is. Ide tartozik az is, ha a gyermek tanúja a családon belüli erőszaknak, akár szóban, akár tettben. Több olyan serdülőkorú fiút és lányt ismerek, akik maguk kérték a családból való kiemelésüket, mert már nem bírták elviselni a balhét, a terrort otthon. Tipikus eset, amikor az anya új partnere az agresszor – hogy a nő miért nem lép, az nagyon messzire vezet, remek lista található a www.nane.hu –n. A gyerekek gyakran magukat hibáztatják, és az anyjuk érdekében, védelmében inkább kilépnek a családból. Számukra a család már rég nem tudja megadni azt, ami a legfontosabb feladata lenne a BIZTONSÁGOT. Ez nemcsak fizikai, hanem érzelmi biztonság is; amikor a tagok elfogadást, szeretetet, megértést élnek meg a családban.”
MEGOLDÓKÉPLET:
„Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet”
