„Elutazott tőlünk családunk egyik fontos tagja, akit oly hőn szerettünk – egy Valóság nevű nagybátyánk. Sajnos már nincsen velünk, levelet ír csak nekünk…”

Szeptember 20-án délután kettőtől éjfélig a nézők birtokba vehetik csaknem az egész Nemzeti Színházat. Vergiliusként a Színház most szerződtetett, friss diplomás tagjai terelik őket a helyes útra, egyúttal különböző installációkkal, performance-okkal is készülnek Rába Roland vezetésével. Kicsit beleshettünk a munkába, kicsit ránéztünk a városra. Mikro-mini-portré egy lelkes, tehetséges emberrel kétségekről, tenni akarásról. Krétakörből a Nemzetibe. Ez valaha talán elképzelhetetlen volt. Ez majdan talán természetes lesz.

Az ember alapvetően legyen nyitott és bizakodó. Akkor is, ha személyesen érintettnek érzi magát, és akkor is, ha csak távoli szemlélője bizonyos eseményeknek. Ez az íromány erősen szubjektív, mivel évekig voltam a Kecskeméti Színház tagja. Gyakran és sokat beszélek ottani barátaimmal, így hallok néhány érdekességet. ENNEK ELLENÉRE AZÉRT BIZAKODOK. Egy kicsit.

Párizsba beszökött az ősz, indul az iskola, a pechesek indulhatnak párizsiért. Kicsit ránéztünk a beiratkozásra, a felvételik eredményére, a vidék kontra főváros viszonyra, a beilleszkedési, túlélési technikákra. Kiszámíthatatlan árú diploma, bizonytalan jövőkép. ESÉLY? EGYENLŐSÉG?

Van egy őrült jó karakter a Rettenthetetlenben. Steven vagy Stephen a neve, ír származású, egész Írországot a magáénak tekinti. Senki se tudja ki ő, van-e hatalma, avagy sem. Eltűnik, visszatér, majd a csatamezőn szembekerülnek a skótok az angolokkal, akiket az írek kísérnek.

Kocsis Péter úr volt szíves meginvitálni minket egy kis csehországi kirándulásra még a kapolcsi Hrabal-kiállítás során. Hát nem kellett sokáig győzködjön. Pelikán elvtárs szavaival élve, akkor még nem tudtuk, hogy békaemberekkel fogunk találkozni. Belecsöppentünk a középkorba.

Az értelmes gépek hajnalán átmenetelek az életemen, a gépek meg elbarangolnak a ki tudja hová. Mi értelme az Értelmek Iskolájának? Az Érzékek Iskoláját remélhetőleg láttuk elegen, így tudjuk, hogy szép, szép, csak kár, hogy szomorú a vége. Kicsit visszatérve Menyhárt Jenőhöz: a jövő itt hever előttünk, ott meg egy fa, amiről lejöttünk – hogy jobb legyen!

Esterházy leírta a teljes Iskola a határon című Ottlik Géza regényt egyetlen lapra, újra és újra egymásra írva a sorokat. Pedig annyira nem is jó. A mi kollégiumunkban sokkal jobb sztorik voltak. Persze nem katonai kollégium volt. Szóval minek az a Tiszta Lap? Ha Esterházynak ment az újrahasznosítás / másolás, akkor nekem is jó a papír úgy, ahogy van. Kivéve talán a wc-paper.

Réges régen, egy messzi galaxisban, nem sokkal azután hogy a Gyüli szövetségre lépett a Dientológiával, és a Nagy Itt-élő-tábla színe előtt Leonardo már bevallotta, hogy a képen nem Mary the first ül Jesus mellett, mikor már nem számított, hogy a vacsora után ki fog elmosogatni, megkérdőjelezték a tudomány létjogosultságát.

Szerencsére akadnak még köröttünk elhivatottak. És persze akadnak, akiket már elhívhatnának. Az emberek többsége a vanelégbajom-állapotban létezik, néhanap elcsámcsog a Telekép-pszichológizálás végtermékein, de tartós traumát viszonylag keveseknek okoz egy földrengés több ezer kilométernyi távolságban.

Turisztikai szakújságíró? Amegmi? Olyan, mint az ügyvéd – mindent tud helyettem, és ha én is hajlandó lettem volna ugyanazt megtanulni, akkor nem lenne rá szükség. Azért néhány praktikus intelem elfér így a nyár közepén. Sose tudni, milyen ajánlat esik be a postaládába az utolsó pillanatban. Nekünk évente pár kiemelt nap, Németh Andinak ezek a hétköznapjai.