Csapjunk a közepébe, a nyár langyos állóvizébe bele. Hátha végre reakció követi az akciót, ha nem is a megoldás, de legalább az agytornáztatás reményében. Mi is a helyzet a homoszexuálisokkal? Mi ez az egész? Miért van az, hogy MásikMagyarország amúgy szintén „vakációsan” reakciótlan blogoszai közül is éppen az e témával foglalkozó írás váltott ki ily heves érdeklődést?

Miért, hogy éppen ez az a téma mostanság, amely a két részre szakadt Magyarország mindkét felét éles, gyakran szélsőséges megnyilvánulásokra készteti?

Először is: kevés olyan ország van a földkerekségen, ahol a homoszexuálisok felvonulása ne váltana ki heves ellenérzéseket is (Athéntól Varsón át egészen Párizsig), amelyek tettlegességig fajulnak. A „példát” nem saját kútfőjükből merítik a szélsőséges hőzöngők – elég idézni egyiküket: „Mi leszünk az unió szégyene, mindenhol megverték a buzikat”... Szomorú, de így van. Ebből azért sejthető (lenne), hogy a dolog nem olyan egyszerű, hogy itt nem csupán a hülye magyar fasiszták hőzöngéséről van szó, hogy legalábbis a háttérben más erők, indulatok és vélemények is meghúzódnak, amelyeknek az utcai összecsapások csupán sajnálatos, primitív, elítélendő és szélsőséges lecsapódásai. Hogy talán mindkét oldalon vannak szép számmal olyanok, akiknek lehet egy kevéske saját igaza, bármelyik térfélen állnak is. Nézzük csak: mi is a helyzet a Meleg Méltóság Menetének nevezett akcióval?

Anélkül, hogy bármely térfélen állnék, első gondolatként annyit, hogy szerintem vannak, akik jogosan értetlenkednek: miért pont ők? Miért pont így? Talán megalázzák őket, talán minden és mindenki ellenük van, talán tiporja őket jog és a közvélemény? Nos, aligha. Éppen az utóbbi években, évtizedben olyan lépéseket tesz feléjük a jog, amik aligha nevezhetőek diszkriminatívnak. És reményeim szerint lassan a közvélemény is enyhül, megértőbbé válik. A válasz azonban legtöbbször a türelmetlenség és a „büszke”, „méltóságteljes” magamutogatás – legalábbis a felszínen. Ha élettársi kapcsolatot engedélyeznek, azonnal házasságért kiáltanak, és persze, ha már házasság, akkor gyermek. De miért? Miért olyan természetes ez nekik és a liberálisan gondolkozó embereknek? Miért nem lehet örülni annak, hogy a pár évtizede még valóban hátrányos helyzetű kisebbség (Franciaországban 1982-ben törölték el a férfiak közötti nemi viszonyokat büntető paragrafusokat) manapság nagy lépéseket tett és tesz a jogi egyenlőség felé? Miért kell azonnal a házasságot reklamálni, és a gyermeknevelés lehetőségéért harcolni, amikor ezek azért sokak szemében mégiscsak az európai hagyományokat nem kis mértékben felborító megoldások lennének? Miért kell azonnal elítélni azokat, akik erkölcsi-vallásos meggyőződésük miatt határozottan ellenzik az utóbbi lépéseket? Miért kell természetes igénynek nevezni mindazt, ami sokak számára érthető módon meghaladja saját világképük határait?

A büszkeség, a méltóság menete. Miért kell éppen ezeket a szavakat (ki)használni? Én nem vagyok büszke arra, hogy heteroszexuális vagyok, és nem is ettől van méltóságom, ha van. Büszkeség és méltóság valami egészen más: olyan kategóriák, amelyek egyszerűen nem ide valók, és ami nincs a helyén, az sokakat provokál, ingerel. Vannak büszke emberek, és vannak méltóságteljes viselkedések, de egyik sem köthető a XXI. század Európájában a homoszexualitáshoz. Mint ahogyan ahhoz sem, hogy valaki zsidó, értelmiségi, rocker, vagy éppen buddhista remete. (Figyeljük csak meg, hány emberből vált ki ellenérzéseket a Krisnások menete, nem mintha ugyanarról a dologról lenne szó, de az utca embere számára hasonló a „körítés”. Ez nem jó, de el kell fogadnunk, hogy vannak, akik így működnek, akiket irritál ez a fajta megjelenés.) Minden „kategóriában” vannak méltók és méltatlanok, és ez mindig az egyén kérdése. Persze voltak idők, amikor felemelt fővel, büszke méltósággal kellett viselkedni, zsidónak, cigánynak, homoszexuálisnak. Tisztelet emléküknek. Olyan idők is voltak, amikor a hosszú haj viseléséhez kellett bátorság, és nehéz volt megőrízni az emberi méltóságát annak, akit mondjuk börtönbe zártak és kihallgattak, megkínoztak, megaláztak, mondvacsinált politikai ürügyekkel. Voltak közöttük olyanok, akik a halált is büszkén vállalták, voltak, akik megalázkodtak, ez is az adott embertől függött. De ma – ma miért is kell a büszkeség és a méltóság kifejezéseket használni olyankor, amikor egy homoszexuális csoport végigvonul Budapest utcáin, táncolva-zenélve-skandálva? És miért kell mindenkit válogatás nélkül lefasisztázni, akinek ez nem tetszik, akik nem értenek egyet ezzel az egésszel?

Higgyék el, sokan vannak, akik nem rasszisták, nem homofóbok, akiknek semmi bajuk a homoszexualitással, vagy legalábbis nem zavarják őket a mindennapokban. Vannak megértők, vannak elfogadók, és ez rendjén is van így. Olyanok, akik ugyanúgy az illető magánügyének tartják a dolgot, mint a heteroszexualitást. Akik ugyanúgy a fejüket csóválják az utcán vadul csókolózó és egymás pólója-farmerja alatt kutogató hagyományos párok láttán, mint amikor két férfit vagy nőt látnak ölelkezni. Miért nem lehet a nemi beállítottság magánügy? Miért kell ezt ilyen módon az utcára vinni, nagy szavakat (ki)használva, és ha ezt teszik, miért ez a naivnak látszó csodálkozás, amikor az akció reakciókat vált ki minden fórumon? Miért olyan elfogadhatatlan gondolat manapság, hogy ez a felvonulás ugyanúgy a szélsőséges, provokatív „megoldás” kategóriájába tartozik, mint az erre érkező reakciók? Akik megjelentek a homoszexuálisok felvonulásán, egyik vagy másik oldalon, azok véleményem szerint egyfajta szélsőséget képviseltek. Tudni kellene, hogy minden, ami most róluk szól, beárnyékolja, elfedi a valódi problémát, a jogos kérdéseket. Azok kételyeit, akik otthon maradtak, legyenek homoszexuálisok és szimpatizánsok, és azokét is, akik ellenük, házasodhatásuk és a gyermeknevelés ellen vannak, nem tojásokkal és mocskolódásokkal, hanem gondolataikkal, érveikkel, véleményükkel.

Mindenütt jelen van tehát a szélsőség, de beszélni nem róluk kellene igazán. A látható és magát minden áron láttatni akaró szélsők mögött ugyanis ott a láthatatlan közép. Egyik ide, másik oda húz, és mindkét félnek vannak érvei. Ezeket kellene meghallgatni, ezekről kellene érvelve vitázni, de ez egyelőre nem megy. És ebben nem csupán a szélsőségesek a hibásak, hanem a szenzációhajhász média, a közvéleményt formálni kívánó és tudó erők, és persze végső soron mi magunk, bárhol állunk is. Türelem kellene ahhoz, hogy ne csupán feszültség legyen és ordibálás és meggondolatlan lépések a barrikád mindkét oldalán. Türelem, amelybe nem fér bele sem az artikulátlan és ostoba üvöltözés és dobálás, sem pedig az olyan, sokakat legalább ennyire sértő tábla, amelyen angolul a „Jézusnak is két apja volt” felirat olvasható. Így azonban csak a felszín marad, amely mindig a dolgok fonákját mutatja meg és erősíti.

De miért nincs türelem, egyik oldalon sem? Miért nem látják, hogy a türelmetlenség türelmetlenséget szül? Hogy ez az egész feszültséghez vezet, hogy a feszültségből zavaros, kusza gondolatok lesznek, és mire ezek megfogalmazódnak, máris késő a normális beszédhez, párbeszédhez? Jól tudjuk, hogy nem kevesen vannak, akik számára a mesterséges megtermékenyítés, sőt még a fogamzásgátlás is már „túl sok”, pedig még a heteroszexualitás keretein belül vagyunk: olyanok, akik számára ezek a kérdések mást jelentenek, másfajta erkölcsi-morális problémákat okoznak. Miért nem lehet elfogadni, hogy mindenki más „lépcsőfokon” áll, és hogy ez nem hierarchia, hanem szabad vélemény, önálló értékrend? Hogy nincsen egyedül üdvözítő megoldás mindenki számára? Miért nem lehet elfogadni és tiszteletben tartani ezt a fajta másságot IS?

És még valami, Magyarországnál maradva. Szerintem kis hazánkban bőven akadnak tényleges hátrányos megkülönböztetések, az élet minden területén, és egyelőre vannak fontosabb megoldandó problémák, mint a homoszexuálisok házasodhatása. Mondjak kulcsszavakat? Szegénység, női egyenjogúság a közéletben, környezetvédelem, a politikusok hazugságszisztémáinak következményei, az ország gazdasági és morális állapota, hadd ne folytassam. Ezek az igazán fontos kérdések, amelyekben tenni kellene valamit, együtt. Nemre, vallásra, politikai nézetre, szexuális orientáltságra való tekintet nélkül. A többit egy kicsit talán pihentetni kellene. És beszélgetni róla, vitatkozni, érvelni, csöndesen. Amíg végleg el nem mérgesedik a helyzet. Mindennek megvan a maga ideje...