Ez csak amolyan szólás-mondás… tiszta lappal kezdeni. Egyszerű vágykép: a megtisztulás, az újrakezdés, a megbocsátás, a felejtés, a változás lehetőségének metaforája. A szándék a fontos, mondta mindig nagyanyám, ha valami nem sikerült. Rettenetesen bosszantott.
Az esély volna itt a kulcsfogalom, kérem, és nem is a magunknak adott, hisz magunkkal mindig megengedőbbek vagyunk. Vajon másoknak tudunk-e esélyt adni? (Nem az SZDSZ-re gondolok, aki tavasszal tiszta lappal szeretett volna kezdeni, tényleg, sikerült nekik, nem tudja valaki?)
Képesek vagyunk-e a tiszta, a satírozott, a márványfuttatott vagy leginkább a kicsit másképpen írt oldalakat észre venni? Van-e bennünk szikrányi kíváncsiság, akarunk-e a változékony, a gazdagon és bonyolultan működő emberre figyelmezni? Igen, ez a mániám, azért hajtogatom.
Nem, nem vagyunk képesek. Sokkal nyugodtabbak vagyunk, ha a környezetünkben élő embereket gyorsan feltérképezzük, látszólag megismerjük, korábbi, hasonló élményeinkkel összehasonlítjuk, és máris ítélkezünk. S bár nyitottnak és toleránsnak érezzük magunkat, nem vesszük észre, hogy saját ítéletünk nagyobb hatással és befolyással bír, mint maga az ember. Valahogy mindig sikerül ugyanabba a folyóba lépni.
Persze értem én, hogy a nagy változások hirdetett csindadrattája mindig gyanús. Néha ugye nem is árt gyanakodni. Itt van például ez a Karadzsics. A tiszta lap par exellence példája, ugye. Látszik a képeken és a felvételeken, hogy tök jól van. Mint, akit kicseréltek. Nevet változtat, szakállt ereszt, kézrátétellel gyógyít. Nagy kár, hogy a halottakat semmiképp sem tudja feltámasztani. Kényelmészeti életet él, sétafikál, publikál, pálinkázik, szenvedélyének, az irodalomnak hódol. Miért ne tenné, hisz hagyják neki. Undorító cinizmus. És még abban sem reménykedhetünk, hogy rémálmok gyötörnék. Tristram Shandynél itt koromfekete lap következne.
Tristram, Laurence Sterne XVIII. századbeli hőse, életét és gondolatait szeretné elmondani, megírni abban a bizonyos füzetben, de annyira elragadják a pillanatok, és úgy elmerül látszólag oda nem illő részletekben, hogy folyton szabadkoznia kell, száz meg száz oldalon keresztül, hogy nem találja a főcsapást. De mindig megígéri, hogy mindjárt meglesz. És ez a hömpölygő, mulattató részletekben elveszés, ha úgy tetszik elmélyülés, ez maga a lényeg. Tele apró változásokkal, érzékeny rezdülésekkel, öniróniával. Nincs történet, csak történés. És néha egy-egy közbe iktatott tiszta fehér lap (…mint az elme Locke szerint), vagy cáfolatképp egy fekete, és aztán hirtelen egy bonyolult, márványerezett.
Ha lenne időnk és türelmünk Tristram Shandy úr életét és gondolatait elolvasni, akkor tán lenne időnk és türelmünk a többiek füzeteihez is. Fölöttébb jól szórakoznánk.
Kíváncsiak lennénk magunkra és másokra is. Lubickolnánk a részletekben, és észre vennénk a halk változás rezzenéseit. A következő oldalak új lehetőségeit.
Hát nem mondom, munkás dolgot ajánlok, de mért ne próbálhatnánk meg? Próba, szerencse.
A tiszta lap kérdést meg nem kell feszegetni, hisz csak egy csacska metafora, és úgy sem tudunk neki megfelelni.
