Nálunk a kertből nyílt a közért és belőle ágazott le a Patyolat. Hogy pontosan mit és miért is mosattunk ott, azt máig sem tudom, mert otthon azért volt egy szputnyikszerű hatalmas lábasunk, födéllel, és gumicső is jött belőle, de hogy a belsejében minő folyamatok zajlottak le, azt nem foghatta fel egy kisdobos. Ezt akkoriban mosógépnek hívták, képmása talán fellelhető a szocialy - avagy Gazdálkodj okosan! - játék fürdőszobai berendezései közt.

De azért Patyolatba küldtek, és én szerettem patyolatba járni, mert a kirakatban hatalmas gyönyörű hattyú volt az embléma, és mivel akkoriban még nem árasztották el tavainkat ezek a randa, koszosnyakú arrogáns tyúkok, csodamadárként gondoltam rá. Hisz csak ő rejtőzhet a gőzölgő gépek között, hófehér tollaival végigsimítja a foltos lepedőket, moly- és naftalinszagú kosztümöket, zakókat és függönyöket, majd csőrével gondosan összeaprítja a műanyag gombokat, és négyrét hajtja az ágyneműk cérnába burkolt aluminium gombjait.

Én legalábbis így képzeltem.

Levittem a szennyest, adtak egy cédulát, amit aztán nem volt szabad elveszíteni. Desirével megtörtént ez, Cseh Tamás dalában, de az demonstráció volt.

Aztán a fejlett nyugati tanulóévek megismertették velem a laundromattot, a mosógépszalont. Itt aprót dobtál a gigantikus gépbe, mosóport vételeztél az automatából, esetleg büdiöblítőt, de persze mindig várni kellett, mert voltak előtted, általában lányok. Ennél intimebb és erotikusabb helyszínt nem kivánhat magának az ifjú szív, hisz minden mosógép-dobban valami dobban, valamit mindig ottfelejt egy diáklány, és akkor jöhet e kedves dialóg, hogy szori, jor bugyi, vagy helló, jor melltartó! És ebből még bármi lehet, valami forró, a hideg Északon. Nem beszélve a szárítógépről, amely a nálunknál nedvesebb klímán élő népeknél elengedhetetlen, viszont elég 10 centtel többet bedobnod, és a legvastagabb flaneling is ropogósra sül.

Mindez az ezeréves horgászországi halpiacon, Zadarban jutott eszembe, ahol az autópályáknak köszönhetően újból egyesülhettek a Monarchia népei, bosnyákok, osztrákok, szlovákok, szlovének, románok, magyarok, olaszok és csehek, lengyelek, és talán egy kicsit a szerbek is. És persze a többi schengeni jóbarát: franciák, belgák, hollandok, németek együtt izzadnak az alagutak előtti dugókban, együtt merednek az ismeretlen színes papirosra, a kunára, együtt próbálják megfejteni, hogy mennyi is lehet a devadeszet, meg a szto, euróban, vagy akármiben. A scampi, az oráta kilóra, a bronzinó ára a mérettől függ, a kagyló, a polip megint csak súlyra megy. A mosolygós horvát árusok jó hangosan mondják, hogy megértse az istenadta külföldije az árakat, angolul itt hiába próbálkozik az (ön)tudatos vásárló.

Én a halvásárlást mindig a négy és fél éves fiamra bízom, mert amit ő választ, azt meg is eszi, legyen az kagyló, rák vagy sült csiga. Egyedül a polipról próbálom lebeszélni, mert azt minimum négy órán át kéne főzni egy hajdani mosógépünkhöz hasonlatos kuktában. Végül ki is választ két szép rózsaszín halat, amiknek nagy fogai vannak. Próbálom megfűzni az árust, hogy némi apróért pikkelyezzen és belezzen, de ő határozottan a sarokban álló különleges egységre mutat. Az elkülönített üvegfalú bódé oldalán ott áll az egyetlen angol felirat, amit a városban láttam: Fish Cleaner.

Ez a pontypatyolat. Beadjuk halaink, majd megkapjuk a cédulát. Petnácát minút, mondják kedvesen.

Negyed óra múlva visszatérünk, és a cédulánk ellenében megkapjuk a csinosan újságpapírba csomagolt patyolattiszta állatokat. Grillre velük!

És a kercegő kabócáktól hangos éjszakában, a bugamvilleák illatától súlyos mediterrán nyárban a faszén parázsra dobjuk halainkat, mi, a Monarchia népei és a schengeni jóbarátok.

Az újságpapír, amibe a halat csomagolták, egészoldalas képet közöl a mészárosmikulásról, aki szintén most akadt horogra. Tíz éve még háború volt itt. Tíz éve még javában oszlott a Monarchia. De most meg együtt vacsorázunk. Értelmes iskolásként.