A nyár heves, a kasza egyenes. Egész nap hideg fröccsöt kéne inni, úgy lenne csak tán kibírható. A légkondicionált irodák népe hunyorogva cigizik a járdán, és fel sem tudja fogni, hogy az útfelújításnak nevezett, sokezer éves eszközökkel kivitelezett baszódás hogy bírható ki az ötven fokban. A városban mindenki szenved, és iszik.
Mert valami nagyon hiányzik nyári városunkból. Valami hűs, valami zajos, valami játékos.
Budapesten nincsenek szökőkutak!
A vizek városa itt áll fürdőivel, Dunájával, ásványvizeivel, de a köztéri szökőkutakat egy kezemen meg tudom számolni.
Lássuk csak: van a nagy margitszigeti. Aztán voltak gombák, meg csövek a Blahán, a Kossuth téren meg a Skálánál, de ezekben nem sok örömét lelte a járókelő. Van ivókút a Vörösmarty téren, meg vízesés a Gellért hegy oldalában, meg a forrás a Gellért szálló és a Széchenyi fürdő előtt, de ezekben nem tapicskolhatnak a gyerekek, nem ugrándozhatnak bennük a kutyák, nem lehet a szélükre telepedni hátizsákkal, és elmélyedni a city mapben.
Nincs igazi köztéri szökőkutunk, ami játszik és amivel játszani lehet.
Mert vannak a nagyvilágban zenélő, fénylő, interaktív, pulzáló, labdát pörgető vizköpő csodák, meg vannak komoly, történelmi, galambguanótól patinás bronzharcosok, akik „őrzik a forrást”.
Aztán vannak egyéb „hidraulofónok”, vízzel működő köztéri hangszerek, amivel ügyesen muzsikálhat a járókelő, így:
Zadarban a tengerparti sétány oldalába is különös hangszert szerkesztettek: egy tengeri orgonát. A hullámok működtetik, és csodálatos hangja van, olyan, mint a bálnaének.
Szóval valami kéne ebbe az ördögi városba, talán egy szökőkút, de már annyi is elég lenne, ha megnyitnának egy tűzcsapot, mint New Yorkban, és ugrálhatnának a gyerekek az ellenfényben. Mint az angyalok.
