Reggelente félig álmosan levánszorgok a teraszra. Ilyenkor friss még a levegő, jól esik beleszippantani kitágult orrcimpákkal, így kezdem a napot. Azután odamegyek a konyhapulthoz s elkezdem a napi rítusaimat. Kávéfőzés, reggelikészítés a családnak, s ebben semmi különleges nincsen, mondhatni hétköznapi dolgok.
A művészettel nőttem fel, mert ez jutott nekem az égiektől, ebben tudom kifejezni önmagam. Ezért szeretem körbevenni a családot műalkotásokkal, a falakon meghúzódó mementókkal, hogy a gyerekeim is láthassák, mi is az a szép vagy érdekes, vagy akármi, amit jelent majd nekik, csak jelentsen valamit. No, nem a művészet greenpeace-ese vagyok, csak szeretem az értékes dolgokat, amik minden nap segítenek emlékezni. Hajnalonként a konyhapult mellett állva megáll a szemem egy vöröskréta rajzon a fejem felett. Egy angyal van rajta, Raffaello munkája. Felfelé mutató kezekkel ül. Valahogy mindig is különlegesen vonzódtam a rajzok, a vázlatok, a néhány vonalas krokik iránt, ahol fontosak azok a hajszálvékony vonalacskák, ahol meglátszik minden részlet, például Leonardo keze, aki a legmegfelelőbb formát akarja megtalálni, s első látásra a felületes nézőnek talán zagyva vonalak krix-kraxja, de a keresés, a keresés… s azután egyetlen vastag vonallal a kész vázlat. Az izgalom minden vonal izzásában, ahogy elkészül a láthatatlan spiritualitásból egy látható, angyali részletességgel - egy műalkotás.
Kinézek az ablakon, a madarakat bámulom, ahogy élelmet keresnek a frissen levágott fűszálak nyomában, bekapcsolom a rádiót, meghallgatom a híreket. Nem adom fel a reményt, hogy jó híreket is halljak, bár annak tudom a mai világban nincs hírértéke. Inkább annak, hogy a németországi ívóvizek állapota romlik, sok az urán benne, az emberek felett damoklészi kard, meg a brit 11 évesek tesztvizsgán vesznek részt, hogy középiskolába mehessenek, de 140 000 ezer analfabéta van közöttük. Tíz éven belül annyi az elefántoknak, és már a veszélyeztetett állatfajok listáját már nem tudom befogadni. Leülünk az asztalhoz, kortyolgatom a kávét, a gyerekek esznek, beszélgetünk s közben belelapozok a National Geographic legújabb számába. Azért fizettünk elő erre, mert a természet, meg minden, meg kultúrák, felfedezések, biodízel, a Földünk, a világűr, meg valami remény az emberi kreativitásban. De már itt is vár egy másik világ, a realitás teljes valóság-részleteiben, csupa „rossz” hírrel. Bajban a majmok Biokón, Afrika pusztuló édenkertje, s miért vagyunk képtelenek megfékezni az egyre gyakoribb erdőtüzeket Kaliforniában. S ha még ezek nem vették el a kedvem a reggelitől, akkor még jön a kegyelemdöfés: kisbolygók és üstökösök becsapódásának veszélye. Nesze neked! Nyeld le, öltözz fel és menj a munkahelyedre abban reménykedve a metrón, hogy honfitársaid még nem vették kezükbe a friss példányt. De azért van jó hír is. Voltak fekete fáraók is! (Nesze nektek, rasszisták!) Núbiában, 2700 évvel ezelőtt, s nem is jelentéktelenek. Hurrá!
Nem, nem, nem vagyok pesszimista egyáltalán és nem is akarok az ördögi részletekkel foglalkozni, inkább gyorsan megnézem az e-mailjeimet, hátha ma is kapok valami szíverősítő jót valakitől. Ott is barátom vészjósló hangja csendül fel, amikor ráklikkelek, nyári pihenése sem nyugodt valahol a tenger mellett, nem tudja, mikor közeleg olajfolt a horizonton, vagy ha kissé testes testével belecsobbanna a globálisan felmelegedett sós vízbe, az arkhimédeszi törvények miatt a megemelkedett óceán elöntené-e Hollandiát. Miféle agyunkba tóduló dárdaerdő-információk, jövőkép-ijesztgetős liánok, kihalt állatfajok-rémisztgetős valóság-ösvényén kell éldegélnünk? Talán ez az, ami odafordít a túlélés felé vagy inkább egymás felé? Hogyan leszünk úrrá nem ezeken a dolgokon, hanem önmagunkon? Kocsis Péter nagyszerű írásában említi, hogy már a csendet is elveszítjük, az angyali hangokat. Én még idetenném a látó szemeket, hályog nélkül, az érzékeny lélek-húrokat, mert még mindig igaz a gerenda és a szálka példázata arról a bizonyos szemről. Mentsük meg a környezetünket, tanítsuk a gyerekeket, s én hol kezdjem? Mi már biopapírt használunk a nyomtatóba (a T betűs hipermarket-láncban 773 Ft), ez segít? Ez egy fantasztikus dolog, önmagától bomlik le úgy, hogy a betűk megmaradnak. Azokat külön vállalkozás, a Save the letters, a „Mentsétek meg a betűket” gyűjti össze és újrahasznosítják azoknak a különcöknek, akik duplacsavar energiával akarnak a sorok között is olvasni. Mert még kíváncsiak, mert a betűsorok között nem a puszta levegőt, hanem angyali részleteket keresnek. A jót, a reménytelit.
Én meg akarom látni minden riasztó hír ellenében minden reggel a raffaellói angyal kezét, ami arra ösztönöz, hogy felfelé nézzek, a részletekben, hétköznapi eseményekben rejlő angyalokat keresve. Például, ha kinyitom a csapot hétköznapiasan, s két mosogatás közt jusson eszembe a 6 éves Ryan Hrejlac története, aki megrendülve hallott a suliban a szomjazó afrikaiakról, akik tiszta víz vagy esetleg kutak nélkül szomjan halnak. Ez a hír változtatta meg örökre. Neki megszokott volt a mindennapi „betevő” víz kinyitása s elzárása. (Egyes afrikai gyerekeknek 5 mérföldet kell megtenni naponta tiszta vízért.) 75 dollárt gyűjtött össze (saját munkával 6 évesen!) és elküldte volna Afrikába egy új kút ásására. De az 2000 dollárba került. Nem adta fel. Keresett, lobbyzott, dolgozott és megcsinálta. 1999-ben Ugandában új kutat ástak. Ez volt a kezdet. Azóta alapítványa van s vállalkozók álltak mellé, híres emberek. Kutak sora, tiszta víz, életek mentése. Az ilyen történetekben érdekelnek az angyali részletek, akkor mikor kinyitom a gyerekeimnek a csapot, mert szomjasak. Akit érdekelnek a részletek, ajánlom a www.ryanswell.ca weboldalt, vagy a www.myHero.com/lifesavers-t. De ha már kultúrszájt vagyunk, arra is gondolok, amikor a srácaink ártatlanul leképezik a világot a szék alól előkerült tollal és apuci naptárát összefirkálva demonstrálják a nap eseményeit, talán már az ő kezeiket is az elrejtett angyali részletek mozgatják, mint egy Akiane nevű kislányt, aki 4 évesen kezdett rajzolni, 7 évesen verseket írni, közben a nem hívő litván származású, de Amerikában élő családját Isten felé fordította. Mennyei ihletre fest. Ez az élete. Hajnal négykor kel, négy-öt órát dolgozik, fáradhatatlanul. S nem miniatúrákat alkot, hanem hatalmas képeket. Nagyban gondolkodik. Képek mellé versek. Sokat tanulok tőle én is. Egyetlen cél vezérli, megosztani a Teremtő szeretetét másokkal. Ezért dolgozik. Mi csodagyereknek hívnánk, pedig lehet, hogy csak hallja és érti az angyali szárnyak suhogását a mindennapjaiban. Van ars poeticája is, 9 évesen: „Képzeljenek el egy gyönyörű kertet, s ahogy belépnek, meglátnak egy meseszép fehér virágot. Ha közelebb mennek, észrevehetnek a szirmain egy hangyát. Egy kicsinyke fekete hangyát. A szirom az én művészetem, a hangya a költészetem. A fehér virág a remény, amit megláthatnak az én művészetemben. A hangya dolgozik, szenved, erről írok. Nem fordulhatunk el azoktól, akik sérültek, és sokat szenvednek. Ez az, amit Isten akar nekem megmutatni. És ahogy eltávolodik valaki a virágtól, nem lát rajta piciny fekete foltokat, csak a tiszta, fehérben ragyogó virágszirmokat.”
Szeretnék a részlet-szálakon túl - látni. Nem vagyok hős. A magam módján, ha tehetném, eltűntetném az olajfoltot a barátom tengeréről, hogy szabadon úszhasson. Összehoznám őt Ryannel és Akiane-nal, tuti kúl lenne. Leülnénk az esőerdőben, nagyokat dumálnánk (mert szakítanánk rá időt abból a keserves hétköznap-lepelből), meghívnánk az elefántokat is, utána csendben maradnánk jó hosszú ideig s megvárnánk, amíg angyal száll el felettünk. Azután elkezdenénk az egészet elölről.
