„A kúria legintimebb helye nem az ebédlő, vagy a fogadó, vagy a könyvtár. Itt valami olyasmi született, amit a föld egyetlen pontján sem látni. Ez a méhes. El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette.”

„A méhes a háztól ötven lépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárakon kívül csak puhafa asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre néz ki, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt.”

Ki ne határozná el e sorokat olvasva, hogy elmegy Niklára, a Berzsenyi kúriába és beleszagol a levegőbe a házban és a ligetben, de legfőképp, hogy megnézi a méhest?

A liget maga a néma, derűs csoda. Még homályos időben is ragyog. A bejárat előtt elfordulni valamerre és ház mellett el kell menni hátra. Nem gyümölcsös, hiszen nyírt a gyep, de nem is park, mivel a fák láthatóan bőséggel teremnek. Nem is vitás, Dél géniusza itt valóban sugároz. S ami a legfőbb, megérezni Berzsenyit.

A méhes azonban sehol. Nincs más hátra, utána kell kérdezni a házban.

Az ellentét szembeszökő. Ha a kert sugároz, a kúria nyeli a fényt. Az uralkodó tónus itt a neonsötét, zöld filces, hetvenes évekbeli hangulat. S ez még semmi a múzeumőrhöz képest. Egy vasáruboltban is több szellemiséget kap az ember az eladótól, mint itt. Nem akármilyen élmény, ahogy belépve a házba az ember torkára fagy az érdeklődés. Talán mondani sem kell, Berzsenyi sehol. Néma, beletörődő séta.

Ám valami fény pislákol mégis, mert furcsa módon, a kijelölt séta legvégén, előbukkan a méhes. Sajnos, már csak egy fotó van róla, bent a kúria folyosóján. Íme.


A benti sötétségben egyszerűen nem akaródzik utánakérdezni, mi történt, mikor történt. Sejthető, hogy amúgy sem érkezne érdemi válasz. Különben is, a liget és a ház éles ellentéte az igazán nyugtalanító. Kint nem látható Berzsenyi, mégis jelen van, bent többszörösen látható, mégsincs jelen.

Gyerünk ki ismét, legalább keressük meg, hol állt a méhes.

Végre megvan a hely a régi kép alapján.

S ekkor, azon a helyen, világossá válik minden, mint a nap. A méhes volt a kapocs a liget és a kúria között. Most, hogy már nincs, hiányzik az optika, amelyen át a természetből sugárzó szellem a ház termeibe vetülhetne. Ezért az éles ellentét a ragyogó kert és a kopár belső terek között. A méhes oculus volt, mágikus szem. Elég tehát a méhes hűlt helyére állni, hogy a neonfényes, távollévő Berzsenyi helyett a valóban jelenlévőt pillantsuk meg.

„Ott ül mozdulatlanul a zsongásban, és mintha valami belül kezdené elkezdené mindazt, amit eddig életében magába gyűjtött, zajtalanul dagasztani és köpülni a gyermekkort, a szülői házat, a szerelmeket, azt, amit tanult és látott és olvasott. Valami dolgozik benne és forgatja életét. A méhes az éber alvás helye. [...] És Berzsenyi ott ül, ez az élet már alig emberi ebben a zümmögő forróságban és az olajosan lassan ömlő idővel zeuszi magányban.”

(Az idézetek Hamvas Béla Az öt géniusz című írásából valók.)