Van egy őrült jó karakter a Rettenthetetlenben. Steven vagy Stephen a neve, ír származású, egész Írországot a magáénak tekinti. Senki se tudja ki ő, van-e hatalma, avagy sem. Eltűnik, visszatér, majd a csatamezőn szembekerülnek a skótok az angolokkal, akiket az írek kísérnek.

Mondanom sem kell, hogy az írek átejtik az angolokat, összeölelkeznek a skótokkal, hogy aztán együtt… Kedvencem pedig így kiállt: AZ ÉN SZIGETEM.

Jó, tudom, ez így kissé zavaros bevezető volt, de egyszerűen ez a pofa jut először eszembe ebben a témában. Látom az őrült tekintetét, hallom a hangját. Baráti körben szállóige lett.

Az én szigetem? Köszönöm, jól van. Épp a közepén ülök. V. MÓRI SZÍNHÁZI ALKOTÓTÁBOR.

Néhány éve úgy döntöttünk, hogy teret kéne adni azoknak a fiataloknak, akiknek életcélja nem feltétlenül a Színeművészeti, viszont a magyartanárok iskolai ünnepségeinél többre vágynak. Akik hajlandóak egymásra figyelni, nyitottak, kíváncsiak, gondolkodni akarók.

JÁTSZUNK. EGYÜTT. Hogy tíz nap alatt történetesen létrejön 4, egyenként 30 perces előadás, az tulajdonképpen mellékes. Hogy tíz nap alatt létrejönnek olyan pillanatok, kötődések, barátságok, amik erőt adnak ezeknek a kamaszoknak egész évben, az nagyon is fontos.

Néha azt érzem, ha egy-egy tréninget meglesnének a szülők, megijednének. Talán a pszichológuson is elgondolkodnának. Pedig mindössze annyi történik, hogy olyan környezetet teremtünk magunknak, ahol bátran kimondhatunk bármit, ami fáj, ami boldoggá tesz. Nem egy ördöglakat. Mégis valahogy a mindennapokban nehéz megtalálni azt a közösséget, illetve azt a helyzetet a kamaszoknak, ahol ez az alapvető igény kielégülhet.

Az én korosztályom azt írta magára: NIRVANA. A mai srácokon ez díszeleg: DEPRESSZIÓ. Idővel nyilván lesz egy SZUICID nevű nótagyár is.

Egyelőre az a helyzet (már amennyire én statisztikailag blöffölve látom), hogy elszigetelődnek ezek a srácok. Hogy a mosoly, az érintés, a felemelt fej ritkuló jelenség. Hogy egyre nehezebb rászánni magunkat a nyíltságra, hogy félünk azok lenni, amik vagyunk, hogy mi vagyunk a sorozatgyártók, hogy mi vagyunk a sorozat.

Az én szigetemen szól a NIRVANA, szól a DEPRESSZIÓ. De nem írjuk magunkra. Nem köt, nem bélyegez.

Ha van fél centi értelme mindannak a katyvasznak, amit itt most összehordtam, akkor az mindössze annyi, hogy figyeljünk már egy kicsit. Vagy egy kicsit jobban. Lehetne kérni, hogy senki ne csináljon velem olyat, aminek ő maga nem örülne, ha vele történne? Rúgjunk bele a közhelyezésbe, és vegyük tudomásul hogy a közhelyek alapvető igazságok. Valahogy találjunk már vissza az alapvetéshez, értelmezzük újra, vagy ahogy Morrison írta:

Találjuk fel újra az isteneket, minden korok összes mítoszát…

Tegyünk már egy kis erőszakot magunkon, és törekedjünk rá, hogy ne csak a kisbabák csaljanak mosolyt az arcunkra, fényt a szemünkbe.

Tegyük össze, amink van, és a sok kis szigetből majd szigetcsoport, idővel SZIGETVILÁG lehet, amiben nem lesz helye SZUICID-slágereknek.