Sohasem volt még ilyen gyönyörű idő a kis szigeten. A tenger nyugodt, néma csöndben játszadozott a parti homokszemekkel, a köveken rákok és madarak hancúroztak, a nap sugarai fényesen cikáztak mindenfelé. Egy kicsit beljebb, a szárazföldön zöld levelek integettek egymásnak, az ezerszínű virágok tarka lepkéket és fényes bogarakat csaltak magukhoz bódító illatukkal. Olyan harmónia uralkodott az egész szigeten, mintha az maga lenne a Paradicsom.
Odabent a félhomályban egy öreg bohóc üldögélt korhatag faasztalánál, olyan vén volt már, mint maga a sziget. Senki sem ismerte éveinek számát és azt sem tudták, mikor, miért költözött ide: csak ült a penészszagú odúban és meredt maga elé. Kezében kis pohár, benne vörösbor. Úgy ült ott, mint aki a Halált várja, neki tartogatva az utolsó kortyot.
Talán nem is tudta már, mi történik odakint, talán föl sem tudott állni, talán közönyös volt a külvilág ezernyi varázslatával szemben – csak meredt hosszasan maga elé...
Aztán szinte észrevétlenül mégis megmozdult, pontosabban felnézett: és szemében, ki hitte volna, a várakozás izgatott fénye csillogott. Majd amikor egy hófényű templom harangja delet jelzett, az öreg bohóc az ablaknyílásra pillantott.
Egy másodperc múlva a deszkák közötti apró résen beszökött egy napsugár, a viskó egyszercsak aranyló fényben úszott, a bohóc pedig elmosolyodott és egy véget nem érő mozdulattal szájához emelte a poharat...
