Ez már nem a látás területe, ezzel túlléptünk a láthatón, túlléptünk a fizikán. A fundamentum összeomlása metafizikai pillanat. Pontosan így érezhette magát Heisenberg is a ködkamrában: olyan mélyen vagyunk a mikrovilágban, hogy már nincs mit látni, hiszen annyira megnöveltük a nagyítást, hogy szem elől tévesztettük a létet.

Ha valakinek kétsége támadna afelől, mennyire korlátozott képességű lények is vagyunk mi, emberek, elég csak jól kinyitnia a szemét. Itt van például a távolban az az erdő. Szép selymesek a bodorodó lombok, de hogy milyenek a levelek, arról innen fogalmunk sincs. Ha azonban közel megyünk, hogy kiderítsük, akkor, ahogy mondani szokás, már nem látjuk a fától az erdőt.

Ez van, nincs mit tenni, a vizuális észlelés konstitúciója egyszerűen nem engedi meg, hogy egyszerre lássuk a részt és az egészt. Ennek negatív következményei a főként a vizualitáson alapuló tudományok számára mélyrehatóak. Ezért igen jelentőségteljes tény, hogy a hallás ebben a tekintetben előnyt élvez. A zene ugyanis nem kevesebbre képes, mint a rész és az egész egybeni láttatására. Ha megtanuljuk látni, ami hallható, együtt fogjuk látni a fát és az erdőt s ki tudja, talán egészen más tudomány, egészen új fizika épülhet ki e komprehenzió talaján.

A variáció épp a fentiek okán különösen fontos zenei forma, az analitikus zenefizika alapvető kutatási módszere. Az eljárás szerkezete a következő: elsőként bemutatásra kerül a téma, ez a távlati kép. Ezután a zeneszerző elkezdi növelni a nagyítást: sűrűsödik a ritmikai alapegység, negyedek, triolák, majd nyolcadok, nyolcadtriolák, tizenhatodok jönnek és így tovább. Az is lehet azonban, hogy a szerző hirtelen perspektívát vált, mintegy fordít egyet a tárgylemezen s ha például a téma dúr volt, akkor mollban szólaltatja meg, majd így kezdi növelni a nagyítást, de az is lehetséges, hogy ritmikai variálásba kezd és így halad tovább az elemzésben. Ahogy az anyag kívánja.

A fizikus ilyen vizsgálódásra képtelen. Amikor a csak műszerekkel látható mélyszerkezetről beszél, nem látjuk annak kapcsolatát a felszínnel. Nem látjuk, hogyan áll össze a fákból az erdő. A zenefizikai analízis leglényegesebb mozzanata így tehát az, hogy annak során, ahogy egyre inkább feltárul a téma mikroszerkezete, egy pillanatra sem tűnik el szemünk elől a makroszerkezet, vagyis végig ott lebeg a hangokban a legelsőként bemutatott dallam. Mivel ilyen komprehenzív kép a látás számára közvetlenül nincs adva, ahhoz, hogy az ilyet lássunk, csak ismételni tudjuk, meg kell tanulni látni a zenét vagy még pontosabban, meg kell tanulni, miként is láttat a zene.

Hallgassunk tehát zenei variációkat, kövessük a zenefizika elemző demonstrációit, hogy egyszerre láthassuk az anyagot és az anyag szerkezetét. Haydn f-moll variációja kiváló példát ad az analitikus munkájára, ráadásul nem is egy, hanem egyszerre két témát, egy két komponensből álló, komplex matériát véve górcső alá. A kezdő téma moll, a belépő társ, dúr. A tempo Andante. Elsőként tehát körbeandalogjuk a témát, a hangulat kontemplatív. A látvány komoly mélységeket, bonyolult atomszerkezetet sejtet, már a legelső rápillantásra is. A moll téma expozícióját halljuk.



Sajnos ehelyütt nincs mód sem a teljes téma, sem a társtéma, illetve az egész mű meghallgatására. Illusztrációként a fenti példához kapcsolódva mutatunk be két vizsgálódást, hogy képet nyerjünk, milyen módon zajlik a zenefizikában az anyag mélyszerkezetének feltárása. Íme az első.



Nem fordítjuk át szavakba a vizsgálódást, hiszen nem ez a célunk: nem mi elemezzük a zenét, hanem azt figyeljük, hogyan elemzünk zenével. Próbáljuk meg látni, ahogy a téma ott lebeg a mikroszerkezetben. Ehhez egy második példa.



A zenefizika azonban nem folytatható a végtelenségig. A kutató itt is határokban ütközik, csakúgy mint a természettudós. Hogy megragadhassuk miként, a 14 perces elemzés legvégéhez lépünk.

Haydn a mikroszkóp nagyítását a darab végén egészen addig fokozza, míg végképp elveszik lábunk alól a talaj. Ez már nem a látás területe, ezzel túlléptünk a láthatón, túlléptünk a fizikán. A fundamentum összeomlása metafizikai pillanat. Pontosan így érezhette magát Heisenberg is a ködkamrában: olyan mélyen vagyunk a mikrovilágban, hogy már nincs mit látni. Annyira megnöveltük a nagyítást, hogy szem elől tévesztettük a létet.



Bizony, a semmi kapujában állunk. A fizikusok azonban javíthatatlanok. Mindig a létet keresik, holott a mikroszkóp hiányossága talán csak megismerésünk tehetetlenségéről tudósít. Az anyag végső építőkövének megragadhatatlansága így inkább önmérsékletre int, hiszen saját végességünket tárja fel. De hát ki tudná eldönteni, hol végződik a tudás és hol kezdődik a lét?

A kétszáz éve halott halhatatlan zenefizikus, mint annyi mással, ezzel a dilemmával is tisztában van. Úgy oldja fel, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek. Hallgassuk csak meg az analízis konklúzióját. Itt nincs habozás, tudásunkról vagy a létről van-e szó, hiszen e kettő a zenei megismerésben nem válik szét. A megismert lét egy a megismerttel.



Az utolsó üres, a téma alapszövetét alkotó hangok a legnémábbak és legtöbbet mondóak. A lét távolról és közelről egyaránt egy, hunyorítva és aprólékaiban ugyanúgy egy s egyként is mutat önmagára, mint ami túl van rajtunk s önmagán is egyben. Két f hang a magasban, egy f hang még magasabban, pianissimo, pam-pa-pam, szün, pam-pa-pam, s alul még zeng a témavázzal lefelé bólogatva helyére érkező basszus.

A vizsgálódás témája mi magunk voltunk: ennyik vagyunk.

E tézis, mint minden a zenefizikában, hipotézis. További kutatások és elemzések lennének szükségesek, hogy megerősítést nyerjen. Ám ennek alapfeltétele, hogy a maguk a muzsikusok is felismerjék végre, itt az ideje a gondolkodásnak, hiszen a zene nem sorolható semmilyen diszciplína, s legfőként nem az esztétika alá, hiszen mindeneket megelőző tudás, első filozófia, amely még a fizika számára is új utakat jelölhet ki.