Képzeljünk el egy szépségkirálynőt, amint csámpásan előtápászkodik egy autó belsejéből, böfög egyet, izzadságszagot áraszt, a hajában tetvek hancúroznak és olyan hangja mint egy láncfűrésznek. Igaz, hogy a színpadon, jó messze tőlünk, gyönyörű látványt nyújt, de valószínűleg nemigen tudnánk kiiktatni a rész kedvéért az egésztől elszenvedett benyomást.

Nincs undokabb, agresszívebb, falánkabb, önzőbb dög a hattyúnál. A hangjáról ne is szóljunk, repedt fazék. Büdös. Meg tetves is. Ráadásul, amilyen szépen siklik ívelt nyakkal a vízen, annál kiábrándítóbb, ahogy lúdtalpasan leszáll és szerteszét fröcsköli a vizet. És a leszállás még hagyján, de a startolás, nos, az maga vicc. Siralmas.

Képzeljünk csak el egy szépségkirálynőt. Alighanem jócskán vesztene nimbuszából, ha csámpásan előtápászkodna egy autó belsejéből, böfögne egyet, izzadságszagot árasztana, a hajában tetvek hancúroznának és olyan hangja lenne mint egy láncfűrésznek. Igaz, hogy a színpadon, jó messze tőlünk, gyönyörű látványt nyújt, de valószínűleg nemigen tudnánk kiiktatni a rész kedvéért az egésztől elszenvedett benyomást.

A hattyút mégis csodáljuk. Olyannyira, hogy tökéletesen helyénvalónak érezzük csendben sikló, merengő zenei ábrázolását. 



Az esztétikum érdekében bölcsen vagy balgán, de eltekintünk a dolgok csikorgóbb megjelenésétől. Bizony, bizony, a tetvek, a brekegés, a bűz, vagy a hattyú felszállása a vízről a természet fintorának tetszik, amit ki kell kozmetikázni habozás nélkül. S nem is csak a természet esetén tesszük ezt, hiszen el kell ismerni, a csellista, bármilyen gyönyörűen játszik is épp a felvételen, talán egy kiállhatatlan perszóna otthon, ráadásul ő sem nézne ki különbül, mint a hattyú, ha tűz ütne ki a stúdióban és futva kellene menekülnie a hangszerrel.

A szépség kártyavár, s nem szeretnénk, ha összeomolna, mert az orrunk alá dörgölik a tárgyak piszkosabb oldalát. Próbáljuk hát kissé megerősíteni, s aládúcolni valamiféle argumentumállványzattal a kozmetika szükségességét.

Nos, lehet például úgy érvelni, hogy a hattyú elsődleges megjelenése az, ahogyan a gyerekek is lerajzolják vagy ahogy a jól ismert giccses képeken feltűnik a napnyugtában. Márpedig, ha a zene ábrázol, akkor nyilván a legjellemzőbb vonást kell kidomborítania, nem pedig az összeset. Saint-Saëns-t sem szunyókálás közben jelenítik meg a képek, pedig világos, hogy aludnia neki is kellett. A hattyú piszkít, de nem ez a legjellemzőbb vonása, hanem az, amikor ívelt nyakkal csendesen siklik a napnyugtában.

Ez azonban kibúvó: ha valami, a zene igenis képes a teljes valósággal kapcsolatot teremteni. Ez persze valamiféle realizmusnak hangzik, de nem erről van itt szó. Tagadjuk ugyanis a zene ábrázoló funkcióját. Saint Saëns darabját egyáltalán nem azért érezzük találónak, mert jó karikatúrát rajzol a hattyúról. A zene ugyanis nem úgy kerülhet kapcsolatba a teljes valósággal, hogy annak nem csak egyetlen szeletét reprezentálja, hanem minden aspektusát. Ha így állna, a zeneszerzőnek agresszív brekegést és a felszálló hattyú tapicskolását is bele kellett volna komponálnia a műbe, a tetvekről nem is szólva. Ám ha a zenemű nem így van kapcsolatban a teljes valósággal, akkor hogyan?

Nos, a japánok számára a természet nem megjeleníti a megvilágosodást, hanem maga a megvilágosodás. Ezt nagyon nehéz nekünk elfogadni, hiszen ellenkezik intuíciónkkal: ha egyszer két dolog (numerikusan) különbözik egymástól, akkor nem lehetnek azonosak. Márpedig a természet egyvalami, s jól látszik rajta, hogy objektív, míg a megvilágosodás egy másik valami, hiszen szubjektív. Gondoljuk mi.

Ez azonban nem így van. Természet és megvilágosodás egyek és kész, s másoktól beszerzett fogalmaink rosszak, ha segítségükkel csak különállóként tudjuk leírni őket. De nem ez a lényeg: ha ugyanis egyek, akkor ennek döntő jelentősége van a művészet szempontjából is. A japán tájkép így nem is természetábrázolás, nem reprezentáció, hanem út a természethez, vagy ami ugyanaz, út a megvilágosodáshoz.

A művészet ilyen felfogására hivatkozva értékelhetjük újra az olyan látszólag ábrázoló muzsikákat is, mint amilyen Saint-Saëns darabja. Vegyük már észre, hogy ez nem megjelenítés, hanem út magához a dologhoz, másként, az európai megvilágosodáshoz!

A japán tájkép mechanizmusát egy távcsöves puska célkeresztje segítségével érzékeltethetjük: át kell rajta nézni, hogy pontosan odataláljunk, ahol a két halovány vonal metszi egymást, mert ott a keresett valami. Nem eltalálni kell azonban a dolgot, ahogyan a puskagolyó leteríti a vadat vagy egy helyes ítélet eltalálja a tényállást, mert nekünk, szó szerint véve, inkább oda kell találnunk magához a dologhoz.

A hallás persze más mint a látás, de emiatt csak annál könnyebb kiiktatni az ábrázolás gondolatát, hiszen nem erőlteti ránk magát a kép és a modell egybevágósága. A zene ugyanis út magához a dologhoz. Célkereszt, ami a figyelmet éppen odairányítja, ahová szükséges figyelni.

S mi lenne ez a dolog? A hattyú maga? Elég a kertelésből, elő a farbával vagy csend legyen!

Nos, a dolog maga nem a hattyú, hanem az a nehezen meghatározható entitás, amely ember és természet elválásával keletkezett, az a valami, amit úgy hívunk, tiszta látvány. A látvány a semleges távolság láthatóvá válása. Amíg a hattyú zsákmány volt, addig tőlünk való távolságának az elejthetőség adott mértéket. A közeli hattyú zsákmány volt, a távoli hattyú azonban semmi, hiszen elérhetetlenként jelentéktelen, sőt, egyszerűen láthatatlan semmi. A vadászattól függetlenül megpillantott hattyú egyet jelent a tiszta látvány, vagy másképp, a szemlélődés megszületésével.

Maga a dolog tehát, amelyhez elérkezünk, ha meghallgatjuk a zenét, vagyis, ha megpillantjuk azt, ahol a célkereszt vonalai metszik egymást, a természetszemlélet, a természettel való újbóli emberi kapcsolatfelvétel első és legfontosabb módja. Ha lemondunk a zsákmányról, cserébe megkapjuk a szépséget. A természethez való viszonyunkban minden egyéb erre kellene, hogy épüljön s nem is vitás, bizonyosan erre is épülne, ha mindig úgy látná mindannyiunk a természetet, ahogyan akkor látjuk, amikor egy csendesen sikló ívelt nyakú hattyú látványát hallgatjuk.

Ehhez persze még hosszú út vezet. Dolgozni rajta azonban már most el lehet kezdeni. A szépséget a zsákmányért kaptuk cserébe. Rá, a szépségre kell vadásznunk tehát, s nap mint nap így célkeresztbe fogni a természetet. De nem azért, hogy puskavégre fogjuk, hanem, hogy odataláljunk hozzá végre ismét.