Ha bolygóm lehetne, - mint a kis hercegnek - olyan lenne ahol az ott élő emberek mondjuk egy csettintésre átalakulhatnának. De nem akármivé s akármilyenné. A bármivé csak ünnepnapokon lenne lehetséges. A hétköznapokban egy másik emberré alakulnánk. Én lehetnék te, és te meg én.
Ha én cica volnék, száz egeret fognék, de én cica nem vagyok, egeret sem foghatok, - énekli a kisfiam minden reggel, miközben a plafon és a föld között cikázik. Nem biztos, hogy tudja még, hogy a gyermekdalok némelyike sok bölcsességen alapul. Szeretnénk néha más-mások lenni, inkább, mint ebben a jelenlegi állapotunkban, gondolatvilágban, fizikai és lelki értelemben egyaránt. Urbánus bensőnk néha szigetre vágyik, máskor csak nem itt lenni, máshol vagy más korban, „ha még egyszer születnék, akkor…” szlogenjével foltozott élet-leplünk valóságában. Igen, mert az átalakulás, átváltozás ténye valamilyen formában mindig a levegőben van. Ha teszem azt kaméleon lennék, nem biztos, hogy tudnám, hogy opciósan lehetnék kétszínű vagy sokszínű s nem is biztos, hogy érteném mi az óriási különbség a kettő között. Ezért nem vagyok kaméleon.
Az átalakulás, a metamorfózis szinte minden területet átölel. A biológiától kezdve a geológián a teológiáig. Valamiféle központi, lényeges fogalom, ami itt van, de mégsem mindig látható. A folyadék gőzzé alakulhat ugyanúgy a teaforralóban, mint a bennem lévő feszkók miatt az agyvizem is metamorfolizálhat, a testemben lévő sejtek állítólag hétévente cserélődnek, hangulatváltozásaimmal velejáró környezet átalakítási kísérleteimet pedig nem mindig tolerálják pozitívan embertársaim. Mások a társadalomban lévő átalakulás-metamorfózisáról, a rendszerváltozásokról beszélnek. Hadd idézzem Glatz Ferenc szavait: „Az átalakulás tehát egy ezeréves felzárkózási folyamat része, és ennek is csak egy kis fejezete a rendszerváltás….Ember és ember, természet és ember viszonyai.
Mind a "rendszerváltás", mind az "átalakulás" kutatása terjeszkedjék ki a politikai-társadalmi-kulturális viszonyokon túlmenően a természet és ember kapcsolatára is. A politikai szabadságjogok, a demokratikus intézményrendszer, a piacgazdaság, a gondolati és lelkiismereti szabadság fontos, de legalább ennyire fontos a természet és ember viszonyának alakulása.”
Igaz, ember és ember, természet és az emberiség. Anélkül, hogy politikai hangot ütnék meg, a mi kicsiny országunkban érzékenyek vagyunk a változásokra. Ez a mi örökségünk is. Ha jobbra és balra pofozzák a fejemet, képes vagyok-e meglátni az igazi változást a rendben, (ami a legtöbbször csak elmélet marad) mint rendszerváltoztatást? De legyünk őszinték, van-e olyan átalakulás, ami tényleg látványos? Szemmel látható, tapintható, nem elméleti? (És most ne írjál hozzászólást, hogy Gyurcsány vagy Orbán, mert a falra mászom akkor, mert nem politikai cikket olvasol!) Tény, hogy nem minden átalakítás jó. Időnként átrendezzük mi is itthon a lakást, más színekkel vesszük körül magunkat, próbálunk úgy öltözködni, amibe jól érezzük magunkat s a ruhadarabok is kicsit rólunk beszélnek – s ez nem mindig az aktuális divat. Én is úgy vagyok ezzel, számtalan kísérletet tettem arra, hogy látványosan átalakítsam az életemet. Az időt beosztani, hogy legyen mindenre időm kudarcba fulladt, energiákat a megfelelő erőművekbe tartalékolni nem egyszerű, pláne ha én akarok mindent, mindig megoldani. Nekem sem sikerült ez. Nem hagytam annyiban. De az akaratom azért segített. Magammal kell kezdenem, és isteni segítséggel. Nem érdekel mi lesz a sorsa a szelektív zacskóknak a kapu előtt miután elviszik.
Megteszem, mert valahogy át akarom a környezetemet is alakítani. Írtom a parlagfüvet, mert nem bírom elviselni, ha szenvedni látok valakit a családomból s más szomszédot. Metamorfolizáltam az emberi viszonyaimat, kapcsolataimat, hogy ne csak álom-bolygó legyen, hanem t-é-n-y-l-e-g vegyem észre a másikat, miféle értékek vannak benne, amiket beépíthetnék az életembe. Mert a tanulékonyság, a taníthatóság a „jó pap is holtig-tanul” effektus! Tényleg miért van az, hogy egy másik emberrel kapcsolatban mindig a piros lámpát gyújtjuk fel s nem a zöldet? Miféle szemüvegen nézzük egymást? A hibáit, a rossz tulajdonságát úgy szívesen a fejéhez vágnánk, (minden nap) s ezzel szembesítenénk őt saját magával, s bennünk ez olyan jó érzéseket támasztana? És a legborzasztóbb az, hogy tulajdonképpen rájövünk egy nyugisabb pillanatban - nem is ismerjük a másikat valójában, mégis a fekete árnyakat veszem észre benne-rajta….?! Hjm..?
Egyszerűen arra kényszerültem, hogy feltegyem a kérdést (mert apám erre tanított) mi a lényege, mi a gyökere az úgynevezett metamorfózisnak? Mit tanulhatunk az átalakulás lényegéből, amely olyan sokféle, s ha van rá képességünk nekünk is, akkor hogyan? Észre kellett vennem, az igazi átalakulás, átváltozás – szemmel látható s ez lenyomatokat hagy. (Tessék csak elolvasni Franz Kafka „Az átváltozás” című novelláját. Mintha ma írta volna.)
És most nem csak a természetet figyelem, a báb ahogy pillangó lesz, a fotoszintézis mechanizmus-csodája, a négy évszak meg ilyesmi. Ez a metamorfózis egyik lényegi vetülete - a külsőség. Mert a báb és a levél belsejében megindult változás-átalakulás manifesztálódik. Látszik, hogy történt valami, amit nem biztos, hogy értek, de elfogadom, hogy Van. Sokkal lényegesnek tartom a belső metamorfózist, s felmerül a kérdés – ez hogyan manifesztálódik? Talán jó szó rá, a hitelesség. Mindenben, s ennek sok területén híján vagyunk. Említettem a teológiát, - ha már a Biblia éve van- bár inkább bibliai fogalom ez, nem agyalni való, hanem cselekvésre ösztönző.
Pál apostol használja ezt a görög szót „Ne idomuljatok ehhez a korhoz, hanem megújult értelemmel alakuljatok át, (metamorfoó) hogy azt próbálgassátok, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.” Igen, mennyire könnyű lehetne ez így. Hitelesség. Senki sem szereti „ha bort iszik, de vizet prédikál” s most ezt nem vallási értelemben mondom elsősorban, hanem az általános köznyelvi szférában. Különösen igaz ez, ha a szétnézünk a világban, a társadalom s a hatalom zeg-zugos utcáiban. Ez a szó bibliai értelmében – a belső átalakulásról szól. Mindig itt kötünk ki. Ez minden hit lényege. Nem álszenteskedés, mondom, mondom, de nem teszem s nem lesz látható, s így nem lehetséges a hitelesség. A külsőre egy másik szó található, a meta-szkéma-tidzo. Ez nem káromkodás, ógörög szó, sok jelentésfelülettel. Szkhéma szóból lett a mi séma szavunk (külalak, látszat, testtartás, modor, jellegzetesség, tervezet) a szkhématidzo már a sematikusságot, sematizáltat hagyta ránk. (alakít, megformál, felöltözik, viselkedik, tetteti magát) Lehet valaki, vagy valakik, emberi viszonyok, társas kapcsolatok, társadalmi csoportok, kormányok kívül átalakultak, de belül azok maradnak, akik voltak? Igen, azt álarcnak hívják, ha nagyon egyszerűen fogalmazok, de ki-ki válogasson a fenti jelentésekből.
Hadd adjak univerzális receptet – ami nem könnyű megvalósítású, mert ehhez önmagunkat kellene legyőzni, de ha bárkinek ez túlsúlyos, hát azt mondom, önmagán túllépni - hívőnek, nem hívőnek, ateistának, teistának, optimistának s pesszimistának Pál apostol gondolatait folytatva: „Egymás iránt gyöngédek legyünk, a tiszteletadásban egymást megelőzők, imádkozásban kitartók, Áldjátok az üldözőket, áldjátok, ne átkozzátok, az örvendezőkkel együtt örüljetek, a sírókkal együtt sírjatok, egy célra, egymás javára törekedjetek. Ne a magas dolgokon jártassátok eszeteket, hanem az alacsonyan levőkkel tartsatok együtt. Ne legyetek önmagatok előtt eszesek, gonoszért gonosszal senkinek ne fizessetek, nemes dolgokon gondolkozzatok, úgy, hogy azt mindenki lássa. (kiemelés tőlem) Ha lehetséges, amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek…(Rómaiakhoz írt levél 12;11-18)
