Most telt be a pohár. Nem tudom, a három évtizede rendszeresen rámtörő évadkezdő depresszió hajtja-e a kurzort (szeptember 1., és pont hétfő?), vagy tréfát félre: tényleg elfogyott a türelmem, és beengedéseken, számadásokon túl a leszámolás ideje is elérkezett.

Nem, nem szeretném felfedezni magamban a buddhista ént, a megbocsátó keresztényt, a bölcs rabbit, hindut, muszlimot, az öklömet szeretném felfedezni, a csapásmérő eszközt, ha ebben az irgalmatlan görcsölésben ki bírnám húzni a zsebpiszokból, hogy megrázzam, de nagyon, az Equus Caballus hímtagjáról elnevezett kézmozdulat kiséretében. (Mi ász? Csak nem egy kuglóf ász? Kérdezi Arisztid a desszert láttán. Az Arisztid, egy jó nagy.)

Bő fél éve, hogy útnak indult a Kultúrpartot felfedezni vágyó lélekvesztő, tele szándékkal, nagyratörő tervekkel, és némi üveggyönggyel a fedélzetén. Nem tudom, mire számítottunk, egy új kontinensre biztos nem, sőt, így utólag nézve útitervünkben is volt némi ellentmondás, hiszen nem kivonultunk, hanem be! Lőttük a plázst rendesen, hátha majd megváltozik valami. Vagy valaki. De változik. Tán szétugrottak a napozók? Oh, te finoman rezgő lélek, hol költészeted, hol (papíron) veszett dühöd elégíti ki az intellektust, hogy aztán nyugodjék a lelkiismeret. Békében…

Nem nyugszik, ébren van, fekélyként jelentkezik, lerágott tíz körömként, lüktető halántékokban zubogó todulásként, csak úgy, mint mindenki másnak. Persze kinek ezért, kinek azért.

Ha vigasztal, nekem elsősorban magammal van bajom, nem keresem kapásból másban a hibát, mint az a remek politikai kampányplakát, és a hozzá tartozó portál, hogy egyem azt a hangulatkeltő szívüket, de mondjuk másik iskolába jártam… A “magambajom” ott kezdődik, hogy hagyom megtörténni a dolgokat, anyázok keveset, írok egy, egy sort, jobb esetben egy dalocskát, azt minden marad a régiben, mert a hatalomnak olyan az arca, amilyen, és aki manapság az utcára megy, annak is olyan az arca, amilyen. Bőr van mindegyiken rendesen, hiszen szemmel láthatóan mindenki azt csinál, ami akar. Az igazság nem szolgáltat, a törvény bont, és meg nem old. Ön- és közröhely, hogy hivatásos lázadóként soha ennyire nem kívántam még a rendet, azt a szép, elfekvős svájci szérűt, milkalila tehenestül. Múúúúú.

A totális káoszhoz én is asszisztálok, eltartom, hallgatom, nézem a tévéből kikandikáló hülyeséget, tolom a bevásárlókocsit vasárnap sokadmagammal a fogyasztás szentélyében. Elviselem, hogy egy elviselhetetlen városban élek, hogy idóta politikusok sokadszorra kezdik újra az évadot a Duna-parton, pofátlan cinizmussal az arcukon, hogy mindezt értem és a demokrácia nevében teszik. A műfajba az is belefér, hogy félkatonai szervezet masíroz az utcán, neonáci külsőségekkel, egy színművésszel az élén, és az is, hogy egy másik, szintén művész főműsoridőben pálinkát nyal le egy női tomporról. Nagyon kerek. A csendes többség én vagyok.


Kivonulni nem lehet, bentmaradni lehetetlen. Csendes többségben lenni épp elég ahhoz, hogy ledaráljanak, megvegyenek, kipipáljanak. Nem megy, elfogyott a türelmem. Szervezzünk tortakommandót! Legalább ott, akkor, abban a pillanatban lesz egy kiállás. Akár a zenében. De valami mellett…

A célpontjavaslatokat várjuk a szerkesztőségbe. Öndobálásra lehetőséget biztosítunk.