A romantika, a petőfisándor-gatyábatáncol korszak vadászkutya-tekintetű szomorgó angyalkái, a zsabós ingben piknikező kackiás bajuszú tökrészeg urak, meg a pusztai viharban vágtató eszelősen habzó szájú paripák idejében, amikor az úri kultúra végleg visszavonult a városokba, na akkor fogant meg ez az idióta ötlet.

Bár az idő tájt még nem volt primőr banán a vásárcsarnokban, a magát civilizáltnak aposztrofáló urbánus embert azonban már elérte a vég, amikor a napi kapcsolatát elveszítette a vadonnal, és a park győzött a konyhakert felett. Idegenként nézett rá, mint egy gyönyörű, félelmetes, de távoli rokonra. Elhidegült tőle, elfelejtette jó és rossz szokásait, pedig ő, a természet, semmit sem tett másképp, ugyanúgy tartotta a tempót, havonta egszer holdtölte volt, és a virágok is sorrendben nyíltak. De ez már nem volt olyan érdekes. Kellett egy kis horror!

És akkor jött a nagy ötlet, a kultúrmarketing szuperszlogenje, ami pestisként futott végig a nyugati világon.

Hogy az ősznek halálszaga van!

Na, több se kellett a melankolikusoknak! Mindenki rohant a temetőbe, térdig gázolt az avarban, és megírta élete legnagyobb művét. Mert kétségtelen hogy Rilke, Yeats, Keats, Baudelaire, Jeszenyin és a többiek őszi világbúcsúztatói nélkül ma annyit sem érne a Föld mint amennyit. A magyarokat már meg sem említem, mert ha van nyelv, amin kánikulában, halk lombok alatt érdemes verset írni, akkor ez az. És oké hogy hervad már ligetünk, s díszei hullanak, meg tarlott bokrai közt sárga levél zörög, és értem én, hogy nincs rózsás labirynth, s balzsamos illatok közt nem lengedez egyátalán semmi, de mi, huszonegyedik századi rockerek és bloggerek, urbán-biobanditák, liberál-konzervatívok, kultúr-antropomorfok, tandemugrók és sokan mások, ne hagyjuk magunkat!


Mert az ősz ünnep. Nem véletlen, hogy sok régi nép, az indiánok és a zsidók ősszel búcsúztatták az óévet, a hálaadás és a halloween, az észak-amerikai kultúra keltáktól lopott szórványemlékei, vagy a kínai Holdnéző-fesztivál és a zsidó Sukkot mind arra emlékeztetnek, hogy eljött az idő, mienk lehet minden, amiért egész évben robotoltunk.

Mert itt a szüret. Az aratás. A betakarítás. A mag szárba szökkent, gyümölcs lett, és csak arra vár, hogy magunkévá tegyük.

Mert mi is lett volna a nagy nyugati civilizációkból az ősz nélkül? Ülnénk boldogan az örök nyárban, az örökké termő fa alatt, és nem találnánk fel semmit, se gőzgépet, se atombombát, se balettet, se szimfóniát, se csirkekeltetőt, se nagyjátékfilmet. Mert kis túlzással e sok remek dolog mind az ősznek köszönhető. Illetve az örök nyár hiányának. Talán hogy jobb lenne a világ e csodák nélkül? Meglehet. De tenni már csak annyit tudunk, hogy örülünk neki, ha már így alakult.

Csak majd a novembert bírjam ki valahogy… Talán majd Ágival: