Manapság divatos szónoki fordulat „elboronálni”, felhívni a figyelmet a temetetlen harcállásokra, lővészárkokra, hullákra, nullákra, és egyáltalán. Mondhatni, minden épeszű demokrata álma, ki a fene bírja ezt a békétlenséget, ha valamit együtt kéne tolni? Kár, hogy a szavakat tettek nem követik, így marad a régi (meg)osztogatás, fosztogatás és egyre kevésbé fiatalos demokráciánk megannyi, akutt gyermekbetegsége. Hogy akkor mégis mit csinálok itt, ásóval a kezemben? Lesújtok.
Magyarázd el, hogy mitől megy a villamos! - énekelte a nyolcvanas évek elején a Rolls Frakció, tán te is ott voltál. De URH, Európa Kiadó koncerteken egészen biztosan láttalak lázadó kissráckorom hajnalán, így az egy kultúrtőről fakadás végett a tegező forma - ha meg nem haragszol érte – , no meg azért, mert gyakran jársz a fejemben, mint megannyi budapestinek, lassan araszolva a semmi felé… Ismeretlenül is barátok lettünk, sorsunk összefonódott, együtt élünk, hogy téged idézzelek a budapest.hu honlapon olvasható beszédeidből, és tényleg, magam is így gondolom: vagy együtt, vagy sehogy!
Egy barátságba azonban az is bele kell férjen, hogy szidjuk egymást, mint a bokrot, és bizony ezért lengetem szívlapátomat fejem felett, hogy szidjalak, Gábor, mert közel negyvenéves értelmiségiként sem fér bele a koponyámba, hogy mit is akarsz ebből a városból kihozni, hogy a semmi felé araszolásnak mi lehet az alternatívája.
Nyilván válaszodból, ha lesz egyáltalán, világosan ki fog derülni, hogy bár értelmiséginek titulálom magam, csak egy alulművelt, rosszindulatú bunkó vagyok, aki még ahhoz sem veszi a fáradságot, hogy elolvassa ezt, hogy elolvassa azt, a rengeteg publikált városfejlesztési koncepciót, hogy képtelen vagyok észrevenni az eredményeket, a megújuló városrészeket, az ízléses burkolatot, az akadálymentesített járdákat, de mit csináljak, Gábor, ha egyszer szarul érzem magam a kedvenc Budapestemen? Ez jár a fejemben, mikor élhető útvonalakat keresek a Széchenyiről, József nádorról, Ybl Miklósról, Schulek Frigyesről, Steindl Imréről, Podmaniczkyről elnevezett utcákon, tereken át. Nem autóval, biciklivel.
Nyilván a városháza hemzseg a szakemberektől, akik már rég Budapest egyirányúsításán vagy körforgalmasításán dolgoznak, egy kultúrváros körvonalain, meghatározó épületein, lüktetésén és hangulatán, fejükben lázálmas jövőképek tömkelegével. Az elsőben a Duna egyik partján csak északnak, a másikon csak délnek hömpölyögnek az önkormányzat és/vagy az állam által finanszírozási támogatást kapott hibrid autók utasai, miközben a folyót keresztül-kasul szelő hungarovaporettók fedélzetén vidám üzletemberek integetnek aktatáskáikkal! A másodikban a várost körülölelő körgyűrűkön a marcona kamionsofőrök vonásai egy pillanatra kisimulnak, és délbudaiak ölelkeznek zuglói testvérkéikkel! A harmadikban a belváros utcáinak apró boltjai ismét megnyílnak, vagy valamilyen más hasznosításra válnak alkalmassá, mert motivált a befektetői szándék! A negyedikben este tíz után is meg lehet inni valamit! Az ötödikben kulturális közterületek nyílnak, és utcazenészek szórakoztatják a szomorú nagyérdeműt! A hatodikban vissza lehet tekinteni az elmúlt majdnem két évtizedre, mintahogyan teszik azt Pozsonyban, Prágában, Varsóban, és még sorolhatnánk a térség talpraállt nagyvárosait…
Cigiszünet. Hallgasd meg a Rolling Stones Street Fighting Man című számát, és nézz bele a visszapillantó tükörbe.
Én nem tudom, mások hogy csinálják, honnan lesz pénzük, akaratuk, álmaik... Nem lehet minden politika, elhatározásnak is lennie kell, elmozduló erőnek, ami egyszerűen az életről szól.
Úgyhogy utóirat:
Kedves Gábor! Szeretnék kérni egy nagy, folyton változó makettet, mondjuk a nullás kilométerkő mellé, hogy vissza-vissza térve meg tudjam mutatni a fiamnak: ez lesz, öcsi, ezt építjük! Hol adóval, hol kétkezi munkával, hol szellemiséggel, mert az én városom nem két részből áll. Na! Lécci, lécci, lécci!
